Kettő

éjjel, hanem a napközbeni ábrándozásaimat is kísérti, hogy
furcsa, idegen lüktetéssel párosul, amely egyfolytában pulzál a
testemben... ez meggyőzött arról, hogy Romynak és Rayne-nek
igaza van.
Annak ellenére, hogy a varázslat után tökéletesen jól
éreztem magam, később, amikor minden kezdett világos lenni,
elég egyértelművé vált, hogy nem kis bajt csináltam. Ahelyett,
hogy Romant magamhoz kötöttem volna — én kötődtem
őhozzá.
Ahelyett, hogy a parancsomnak megfelelően ő keresne
engem — én vagyok, aki szégyentelenül, reménytelenül koslat
utána.
Amit Damen soha nem tudhat meg. Senki sem tudhatja
meg. Nemcsak Damen korábbi figyelmeztetésének adna
bizonyságot a mágia sötét oldaláról, amivel nem szabad
játszani, és hogy az amatőrök, akik túl gyorsan vetik bele
magukat, végül azon kapják magukat, hogy a fejükre nőtt — de
az irántam tanúsított türelme is véget érne.
Talán ez lenne az utolsó csepp a pohárban.
Mély lélegzetet veszek, és még mélyebbre süllyedek,
élvezem, ahogy a víz az államat nyaldossa, miközben
felszívom a gyógyító energiát, amelyet a kövek és a növények
adnak. Tudom, hogy csak idő kérdése, és megszabadulok az
áldatlan megszállottságtól, és mindent rendbe teszek. Amikor
hűlni kezd a víz, a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét
lesikálom, hogy lemossam az új, romlott önmagamat, és
helyreállítsam a régit, majd kimászom a kádból, és belebújok a
fehér, csuklyás selyemköpenybe. Kényelmesen megkötöm az
övet, és visszamegyek a gardróbba az athaméért. Ugyanaz a
tőr, amit Romy és Rayne kritizált, állítva, hogy túl éles, hogy
energiát kellene elvágni vele, nem anyagot, s hogy rosszul
csináltam az egészet. Sürgettek, hogy égessem el, olvasszam
fémrúddá, és adjam nekik, hogy végigcsinálják az űzőrituálét.