Kettő

megújítom a fogadalmamat, hogy örülni fogok a
boldogságának — még ha nem is vagyok kifejezetten
elragadtatva annak okától.
— Én... Mindjárt lejövök — felelem, mosolyt erőltetve az
arcomra. — Csak megmosakszom, meg ilyenek... — A
pillantásom visszavándorol Munozra. Képtelen vagyok levenni
róla a szememet, mindegy, milyen zavaró a látvány. Komolyan
gondolom, hogy csak azért, mert nyár van, nem kellene
tantestületi lábakat látnom a házunkban.
— Jó, ne maradj túl soká! — Elfordul, a haja átlendül a
vállán, és közben hozzáteszi: — Jaj, majdnem elfelejtettem, ez
neked jött.
Egy krémszínű borítékot kap fel az asztalról, és felém
nyújtja. A bal felső sarokban lilával a Titok és Holdsugár
felirat áll, az elején pedig Jude szögletes kézírásával a nevem
és a címem.
Állok és bámulom, tudom, hogy el kellene vennem, az
elejére simítanom a tenyeremet, és érzékelni a tartalmát,
anélkül, hogy egyáltalán ki kellene nyitnom. De az a helyzet,
hogy nem akarok hozzáérni, semmit sem akarok csinálni vele.
A volt munkahelyemmel, vagy Jude-dal, a főnökömmel, és aki
történetesen fontos szerepet játszott az összes életemben. Újra
és újra felbukkant, és sikerült magára vonnia a figyelmemet, de
aztán jött Damen, és magával ragadott. Egy több száz éves
szerelmi háromszög, amely abban a pillanatban ért véget,
amelyikben megpillantottam az Ouroboros tetoválását múlt
csütörtökön este.
És bár Damen állítja, hogy sokan viselnek ilyen tetkót, hogy
az eredeti jelentése nem teljesen gonosz, csak Roman és Drina
tették azzá, nem akarok esélyt adni a tévedésének.
Nem kockáztathatom, hogy Jude-ot nem tekintem közülük
valónak, amikor teljesen biztosra veszem, hogy az.
— Ever — Sabine félrebiccentett fejjel a szokásos
pillantást lövelli telem: Mindegy, hány könyvet olvasok el