Kettő

— Nem döntöttem én is ugyanígy, amikor megmentettelek
— kérdezi a fülemhez hajolva.
— De te nem tudtál Árnyvidékről. Én igen, és halálra
ítéltem a lelkét. — Vállat vonok, és elhúzódom, hogy jobban
lássam az arcát
De ő csak fejcsóválva visszahúz magához.
— Tudom, hogy én mást mondtam, de ha a te helyedben
lettem volna, én is így teszek. Ahol élet van, ott remény is van,
világos Legalábbis az elmúlt hatszáz évben ez volt a mottóm.
Nekidőlök, a vállgödrébe hajtom a fejemet, és felnézek a
házra, látom, hogy Sabine szobájában kialszik a fény.
Megszorítom Damen kezét, és megszólalok:
— Romynak és Rayne-nek igaza volt. Tudod, a mágiáról.
Hogyha önző és aljas indokból használják, háromszorosan fizet
vissza érte a karma.
Megmozdulunk, és találkozik a pillantásunk. Nehéz a
levegő közöttünk
— Először akkor történt, amikor belekényszerültem abba a
helyzetbe Havennel, és átváltoztattam őt. Ellenséggé
változtattam, aki el akar pusztítani. A második a Roman iránti
vonzalmam volt, a sötét láng, amely bennem égett. És most...
most ez... Roman... a lelke halála, és ezzel az ellenszer
pusztulása. — Ránézek. — Ez három, igaz Vagy a
vonzalmam csak miattam volt A saját magam teremtette
szörnyeteg, az árnyékom, amely már amúgy is létezett, és most
ott van még egy valahol, és várja a megfelelő pillanatot, hogy
bumerángként visszatérjen hozzánk Valami, amit még csak
nem is látunk, amíg csak nem lesz késő
Levegőért küzdök, hirtelen eluralkodik rajtam a pánik, egy
baljós érzés, hogy még nincs vége, még van valami, és felénk
tart.
De rögvest Damen erős karjainak szorítása vigasztal, a
bizsergése és a melege, és a tudat, hogy ragyogó, fehér fény
világit bennem. És emiatt, minden miatt, amin