Kettő

— Ever — szól aztán sürgető hangon, a szemembe nézve.
— Meg kell változtatnod a saját magadról és a döntéseidről
alkotott véleményedet
Hunyorgok, mert nem egészen értem.
— Amit te hatalmas, rikító hibáknak látsz... nos, azok
egyáltalán nem hibák. A valóság nem olyasmi, amiről
eldöntheted, hogy látod-e. Azt hiszed, szörnyűséget csináltál,
amikor megitattál Roman elixírjével, de közben az az igazság,
hogy megmentetted az életemet! Megmentettél az
Árnyvidéktől! Nem tartottam volna ki, míg Romy visszaér, a
Rayne által húzott varázskör ellenére. Ki-bejártam az
eszméletlenségbe. Nem voltam egészen itt sem, és ott sem, és
ha nem tetted volna meg, amit tettél, ha nem lettél volna
hajlandó megitatni... Nos, elpusztultam volna, és a lelkem
elveszett volna, megfeneklett volna, ott lebegett volna a
sötétségben és magányban az örökkévalóságig.
Tágra nyílt szemmel nézek rá, erre sosem gondoltam.
Annyira lefoglalt, hogy gyötörjem magam, és arra figyeljek,
hogy többször nem érinthetjük egymást úgy, ahogy akarjuk, es
nem jöttem rá, hogy valójában megmentettem a lelkét attól a
végtelen mélységtől.
— És még valami — nyúl az államhoz, az ujjai majdnemérintése
meleg bizsergést kelt bennem. — Valójában eljutottál
Romanhez! És nem trükkel vagy kiszámított ravaszsággal értél
célt, hanem elérted az emberiessége legmélyét. Az
emberiességet, amit mi, többiek, nem láttunk benne, és
biztosak voltunk abban, hogy nem is létezik. De te képes voltál
ennél mélyebbre látni, és észrevenni, amit mi nem. Láttad az
ígéretet abban az emberben, akit mi mind már leirtunk. Van
fogalmad arról, hogy milyen csodálatos gondolat ez Hogy
milyen büszke vagyok rád
— De mi van Haven átváltoztatásával — suttogok.
Eszembe jut a fenyegetése, és kétségem sincs afelől, hogy be is
váltja.