Kettő

— És én azt reméltem, hogy már megtanultál eléggé bízni
bennem ahhoz, hogy a gyenge pillanatokban hozzám fordulj, és
ne Jude-hoz. — A hangja olyan nyugodt, olyan komoly, hogy
megsajdul a szívem a hangosan kimondott szavak hallatán.
Behunyom a szememet, és hátradöntöm a fejemet a támlára.
Érzem, hogy könnyek fenyegetnek, amikor így suttogok:
— Tudom. El kellett volna mondanom neked. De minden
bizonyosság ellenére, annak ellenére, amit mondtál, egyszerűen
csak nem hittem el... nem tudtam elhinni. Nem hittem, hogy
megérdemlem. És Damen, ha azt hiszed, hogy tudod a
legrosszabbat, hát gondold át! Attól tartok, hogy sokkal
rosszabb lesz...
Megfordulok, hogy szembenézzek vele, és a két tenyerem
közé fogom az arcát. Érzem az energiamezőt, amely kettőnk
között táncol, és lehetővé teszi a bőre majdnem-érintését, és
tudom, hogy ennyi — ennyi, ami valaha jut nekünk. Kifogytam
a lehetőségekből — kifogytunk a lehetőségekből. Roman
meghalt, és magával vitte az ellenszert. Mély levegőt veszek,
behunyom a szememet, és mindent megosztok Damennel.
Minden egyes borzalmas és szégyenteljes pillanatra fény derül,
átáramlik az én elmémből az övébe. A vágatlan verziót
sugárzom, azt a borzalmas estét Romannél, amikor majdnem
elvesztettem a szüzességemet, aztán a Lelkek Hídjánál lezajlott
jelenetet. Az összes szörnyű pillanatot lejátszom a maga nagy
felbontású, megalázó pompájában. Tudom, hogy megérdemli,
hogy megtudja a teljes igazságot rólam — arról, hogy mi
voltam, hol jártam és hogy most ki vagyok. Az egész mocskos
utazást
És amikor a végére érek, ő csak vállat von, a kezemre
borítja a tenyerét, és így szól:
— Semmi nem változtatja meg azt, amit rólad gondolok.
Egyetlenegy dolgot sem. Bólintok, tudván, hogy ez igaz. Végre
megértem. Hogy milyen igaz és feltétel nélküli a szeretet
valójában.