Kettő

— Vállat vonok.— Aztán a zsebébe dugta, és... — Nagyot
nyelek, nem kell újraélnem a többit. Legalábbis nem szóban. A
jelenet újra és újra lejátszódik a fejemben.
Damen a homlokát ráncolja. Ő már legalább annyiszor látta,
mint én.
— Aztán berontott Jude. — Felsóhajt, és komor pillantással,
összeszorított szájjal, ahogy még sosem láttam, megrázza a
fejét. — Miért bíztál benne Miért osztottad meg vele a
gyengeségeinket, a csakráinkat, hogy hogyan lehet elbírni
velünk Miért tettél ilyet — néz rám, és nagyon szeretné
megérteni.
Nagyot nyelek, lenyelem a nagy, száraz, torkomat elzáró
gombócot, és azt gondolom: hát, ez az. A szemrehányás, amit
egész idő alatt kerestem. Végre ítéletet mond felettem. De
ezúttal inkább azért, amit Jude tett, nem azért, amit én.
De amikor ismét ránézek, látom, hogy nem erről van szó.
Egyszerűen csak próbál értelmet találni az egészben. De ettől
még megvonom a vállamat, és így szólok:
— Az ötödik csakrám. A gyenge láncszemem. Béna az
ítélőképességem, visszaélek az információkkal, és
nyilvánvalóan nem a megfelelő emberekben bízom azokkal
szemben, akik mindig hűségesek voltak hozzám. — Damenre
lesek, tudom, hogy többet akar, többet érdemel, és lehajtott
fejjel hozzáteszem: — Az az igazság, hogy egy gyenge
pillanatomban kapott el... — Elhallgatok, emlékezve, hogy
mennyire gyenge volt az a pillanatom, hogy milyen közel
jártam ahhoz, hogy átkeljek a túloldalra vezető hídon. És bár
mindent elmondtam Damennek a varázslatról, és hogy
őhelyette Jude-hoz fordultam, azt nem meséltem el, hogy
leginkább azért, mert túlzottan szégyelltem magamat. — Egy
hihetetlenül gyenge pillanatomban — sóhajtok fel. — Mit
mondhatok
Damen megfordul, az ülés nyikorog alatta, és rám néz.