Kettő

— Tudhattam volna — rázza a fejét Haven, résnyire szűkült
szemmel. — Végig tudnom kellett volna. Amikor átjöttél, és
próbáltál kedves lenni. Egy kicsit sem voltál őszinte,
kihasználtál, kijátszottál engem, információt húztál ki
belőlem... Próbáltad megtudni, hogy mikor nem leszek itt,
hogy egyedül találd, és aztán... megöld őt.
— Nem az történt, amire gondolsz! — kiáltok fel. —
Egyáltalán nem! — De mindegy, hányszor mondom, nem jut el
hozzá. Meghozta a döntését rólam, Jude-ról, mindenről, ami
ma este itt történt.
— Ó, pontosan az történt, amit gondolok — mered rám
csillogó, fekete bőrbe bújtatott csípőjére tett kezekkel. —
Pontosan az. És hidd el, Ever, ezt nem úszod meg! Ezúttal
nem. Nem fogsz többé beleavatkozni az életembe. Nem fogsz
többé megfosztani azoktól, akik kedvesek nekem. Ez háború.
Totális háború. Olyan nyomorulttá teszem az életedet, hogy azt
fogod kívánni, bárcsak az lenne az egyetlen bajod, hogy nem
tudsz hozzáérni a fiúdhoz. Mert nem vitás, hogy ami rád vár,
olyat még nem láttál. — Felvonja a szemöldökét, és kivillantja
a fogait. — És Jude — fordul sarkon, most először pillantva
rá, mióta megérkezett. — Te azt fogod kívánni, bár halhatatlan
lennél, mert a ma este után kizárt, hogy képes leszel kiállni azt,
aminek elébe nézel.