Kettő

Négy
Az első dolog, amit megpillantok a házunk előtt, az
Munoz ezüst Priusa. Emiatt, hogy őszinte legyek, szeretnék
megfordulni, és elmenni bárhová. De nem teszem. Csak
sóhajtok egyet, és beállok a garázsba. Tudom, hogy nincs más
választásom, szembe kell néznem a dolgokkal.
A ténnyel, hogy a nagynéném/gondviselőm komolyan
beleesett a töritanáromba.
A ténnyel, hogy baromira jobb vacsoránál találkozni vele,
mint reggelinél, s ez utóbbi lehetőség, ha a dolgok ilyen gyors
ütemben folynak, ahogy, csak idő kérdése: Viszlát, Munoz
tanár úr, hello Paul bácsi! Láttam. Mintha már meg is történt
volna. Most csak azt várom, hogy ők is rájöjjenek.
Besurranok az oldalajtón, halkan, lábujjhegyen, remélve,
hogy feljutok a szobámba anélkül, hogy meglássanak, és jut
egy kis idő magamra, amire nagyon nagy szükségem van, hogy
pár dolgot elrendezzek.
Készülök, hogy feliszkoljak a lépcsőn, amikor Sabine
kidugja a fejét a sarok mögül:
— De jó, gondoltam, hogy a te kocsidat hallottam a
garázsban. Úgy fél óra múlva eszünk, de gyere le egy kicsit
korábban!
Átpillantok a válla fölött, és Munozt keresem, de a falnak
köszönhetően csak egy pár, bőrből készült férfiszandált látok,
amelyek egy túltömött puffon pihennek. Annyira nyugodtnak
és lazának látszanak, mintha soha máshová nem tartoztak
volna, csak pontosan arra a helyre. Sabinera nézek, a vállig érő
szőke hajára, kipirult arcára, ragyogó, kék szemére, és