Kettő

A féltékenység, az irigység és az irracionális birtoklásvágy
középpontjába.
Azokba a vágyakba, amelyek vezették Romant az elmúlt
hatszáz évben.
És a tündöklő aranyifjúból egy szempillantás alatt egy kupac
hamu lesz.
Jude-ra ugrom, megragadom a vállát, és áthajítom a szobán.
Hallom a tompa reccsenést, ahogy a szekrénynek vágódik, de
oda sem nézek. Egyetlenegy dologra figyelek. Roman fehér
vászoningére, amely apró üvegszilánkoktól csillog, ahol a zöld
folt szétterjed az elején.
Az ellenszer.
Az ellenszer fiolája összetört. Elpusztult a küzdelemben —
és magával vitte a reményeimet is.
És most, hogy Roman elment, a lelke Árnyvidék felé tart,
nincs módja visszahozni.
— Hogy tehetted — fordulok meg szikrázó szemekkel Jude
felé. — Hogy tehettél ilyet — Nézem, ahogy talpra küzdi
magát, sápadt, a hátát dörzsöli. —Tönkretettél mindent
Mindent! Olyan közel voltam... olyan közel voltam, hogy
megszerezzem az ellenszert... Tönkretetted! Örökre!
Jude rám néz, a térdére támaszkodik. Összevonja a
szemöldökét, levegőért küzd.
— Ever... én... én nem akartam... —Rázza a fejét. —Hinned
kell nekem! Azt hittem, bajban vagy... úgy látszott, hogy
bajban vagy! Te nem láttad, amit én... ti ketten... teljesen rajtad
feküdt... És úgy láttam, hogy küzdesz... belül, mintha nem
tudnál uralkodni rajta, nem tudnál küzdeni a vonzalmadon
iránta. Ezért jöttem. Ez az egyetlen oka, hogy itt vagyok.
Tudtam, hová mész, amikor elmentél az üzletből, és nem
hittem, hogy készen állsz erre. És amikor ideértem, épp csak
most, és így láttalak benneteket... hát nem akartam, hogy úgy
végződjön, ahogy a múltkor, és ezért... én csak... én...