Kettő

elzsibbad, a légzése felületes, szaggatott, a teste verejtékben
úszik az erőfeszítéstől, miközben nekem dől, és elsöprik a
fejemben — az ő fejében — kibontakozó események. Utazás
Árnyvidékre, a végtelen mélységbe, a halhatatlan lelkek végső
nyughelyére —beleértve a miénket is.
Szavakat motyog, olyan halkan, hogy nem értem, csak a
hanglejtéséből tudom, hogy felkavart, zavarodott, retteg, ahogy
a sötétségben lebeg, hadonászik és kapkod, kétségbeesetten
kutat Drina után. A homloka az enyémnek feszül, az orra az
arcomhoz ér, a szája nagyon közel van, és minden energiájával
és erejével őrá összpontosít.
És így talál ránk Jude.
Ezt látja.
Roman meg én, verejtékezve az ágyon, a testünk szorosan
összesimul, kapaszkodunk egymásba, és annyira elveszünk a
látomásban, hogy nem látjuk, nem halljuk őt, míg nem lesz túl
késő.
Túl késő, hogy megállítsam.
Túl késő, hogy jóvátegyem, amit tesz.
Túl késő, hogy visszatérjek, ahhoz, ami volt, amikor olyan
közel voltam — nagyon közel, hogy megkapjam, amit akarok.
És mire magamhoz térnék, kitép Roman szorításából, ráveti
magát, és az ökle száguld a mellkasa felé, nem törődik a
sikolyommal.
A fájdalmas Neeeeeeeee!-vel.
A hang megtölti a szobát, és újra meg újra ismétlődik.
Próbálok felállni, hogy leszedjem róla, hogy megállítsam,
mielőtt továbbmenne — de már késő. Amilyen gyorsan csak
tudok — de nem tudom megelőzni, hátránnyal indulok,
ledobnak a zsákmányomról. És Jude már ott is van.
Már rávetette magát Romanre.
Már belevágta az öklét a teste szakrális középpontjába.
A leggyengébb csakrájába.
Az Achilles-inába.