Kettő

De én csak ütök tovább, egyenletesen, nyugodtan lélegzem,
érzem, hogy a láng még világit bennem, és megszólalok:
— Nem azt... ez... ez valami sokkal jobb annál. Roman
hunyorog.
— Jaj, ne légy már ilyen kemény magadhoz, szivi! Az első
alkalom mindig olyan vegyes érzés. Megígérem, hogy sok
lehetőségünk lesz még fejleszteni a képességeidet, és egyre
jobb lesz.
És nevet, amikor kimondja, nyilvánvalóan azt akarja, hogy
én is nevessek, de nem teszem. Még mindig az jár a fejemben,
amit mondtam, ez az új terv, amely az agyamban formálódik.
Tudom, hogy nem pont az lesz, amire számít, és talán még
jobban fog utálni, de akkor is ez az egyetlen módja, amiről úgy
hiszem, képes lesz kapcsolatot teremteni... hát, ha az ember
egyáltalán tud kapcsolatot teremteni egy elveszett lélekkel...
— Ereszd el a lábamat! — nézek a szemébe.
— Ó, basszus! — Rázza a fejét. — Látod, tudtam, hogy tele
vagy vele, csak cukkolsz, Ever, tudod mit Semmi más, csak...
— Engedd el a lábamat, és fogd meg a kezemet! —
mondom nyugodt, határozott hangon. — Bízz bennem, semmi
vesztenivalód, megígérem.
Tétovázik, de csak egy pillanatig, aztán teszi, amit kértem.
Törökülésben ülünk az ágyon, a csupasz térdem az övéhez
préselődik, a keze az enyémet szorítja, az egész jelenet a
megkötő varázslatra emlékeztet, amely elindította az egész
cirkuszt.
Csakhogy ez teljesen más.
Teljesen.
Arra készülök, hogy minden nyilvánvaló bizonyíték nélkül
bízzak. Meg fogok osztani valamit Romannel, ami határozottan
úgy fog végződni, hogy megkapom az ellenszert. Egyenesen a
szemébe nézek, és így szótok:
— Hiba van az érvelésedben. Hunyorog.