Kettő

Felnevet, hátravetett fejjel nevet, de a kezét nem veszi el,
nem, az ott marad, simogatja a combomat.
— Rendben, Ever, tételezzük fel, hogy megteszem neked
ezt az apróságot. Mondjuk, átadom az ellenszert, és ti
Damennel kikefélhetitek a kicsi szíveteket. És aztán Meddig
kell várnom, míg ez az úgynevezett jó karma visszadobja a
bumerángot Ezt meg tudod mondani
Vállat vonok.
— Abból, amit én láttam, a karmát nem lehet erőltetni, a
saját szabályai szerint dolgozik. Csak azt tudom, hogy
működik.
— Akkor csak át kell adnom neked valamit, amit
kétségbeesetten akarsz, és kockáztatni, hogy cserébe nem
kapok semmit Ez aligha mondható igazságosnak, szívem,
úgyhogy talán át kellene gondolnod, hogy van-e valami, amit
te adhatsz nekem. — Mosolyog, és még magasabbra siklik a
keze, sokkal magasabbra, túl magasra. És amikor a szemembe
néz, próbál fölém kerekedni, magába bolondítani, ahogy régen
— nem sikerül. Maradok, ahol vagyok, gyökeret eresztettem.
És mégis, pusztán ez az egyszerű tett ötletet ad, olyan
ötletet, amellyel gyorsabban célt érhetek, mint reméltem, és
hamarabb eljutok a Montage-ba, ahol Damennel találkozom.
— Nos — felelem, és mindent megteszek, hogy figyelmen
kívül hagyjam a combomra simuló ujjait — Ha a karmában
nem bízol, legalább bennem megpróbálnál bízni
Félrebiccentett fejjel rám néz, és felvillan az Ouroboros
tetoválás.
— Ugyanis most, hogy belegondolok, van valami, amit
adhatok. Valami, amiről biztosan tudom, hogy akarod Valami,
amit csak tőlem kaphatsz meg.
— Hát, a mindenit! —mosolyog. — Ez a beszéd! Tudtam,
hogy végül megenyhülsz, tudtam, hogy megpillantod a fényt.
— Közelebb mászik hozzám, megszorítja a combomat