Kettő

visszafogottan, egymás mancsának markolászásával fogjátok
tölteni Basszus, még csak azt sem csinálhatjátok... Annak az
energiakotonnak ellenére, amit csináltatok, az semmi a
valódihoz képest, szívi. Semmi ehhez képest.
És mire észbe kapnék, mellettem terem, megmarkolja a
combomat. A tekintete mély, heves, a szemembe néz, és így
szól:
— Talán sosem éreztem olyan szeretetet, amiről hadoválsz,
de a másikból sok részem volt... ebből a fajtából. — Az ujjai
feljebb csúsznak. — És én mondom, kicsim, szükség esetén ez
éppolyan jó, ha nem jobb. És nem bírnám elviselni a
gondolatot, hogy ebből kihagytalak.
— Akkor add ide az ellenszert, és nem kell kimaradnom
belőle — felelem kedvesen mosolyogva, és nem teszek
kísérletet, hogy eltávolitsam magamról az ujjait. Pont ezt
akarja. Azt akarja, hogy megijedjek, és ellenálljak. Hogy a
falhoz vágjam. Hogy veszélyessé váljak. A szokásosat. De
ezúttal nem. Nem bizony. Ezúttal túl sok mindent kell
bizonyítanom. Túl sok a vesztenivalóm. Amúgy is szeretném
megmutatni neki, milyen unalmas lehet egy játék, amikor csak
egyvalaki akar játszani.
— Azt bírnád, nem Hogy megnyerd ezt a játszmát
— Ez kölcsönös győzelem, nem gondolod Jót cselekszel,
és valami jó történik veled is, ez a karma. Ingaeffektus. Nincs
benne hiba.
— Ó, hát megint itt vagyunk! — Forgatja a szemét. —
Mondom, hogy ez a Damen csávó tényleg elrontott téged.
— Talán — mosolygok, és nem vagyok hajlandó ugrani a
megjegyzésére. — Vagy talán nem. Sosem tudhatod, míg ki
nem próbáltad, igaz
— Mit Azt hiszed, még sosem tettem semmi jót
— Azt hiszem, elég régen tettél. Kicsit berozsdásodhattál
mostanra.