Kettő

De én csak vállat vonok, a hogyan nem számít.
— És miután mindezt megtudtam, rájöttem, hogy nem
tudlak már gyűlölni. Egyszerűen képtelen vagyok. Nincs meg
bennem.
Összeszűkült szemmel, kételkedve bámul rám. Visszatér a
szokásos hetykeségéhez, és megszólal:
— Dehogynem gyűlölsz, szivi. Imádsz gyűlölni, pontosan
ezt teszed. Valójában annyira szeretsz gyűlölni, hogy csak rám
tudsz gondolni. — Mosolyog és bólogat, mintha elcsípett
volna, mintha végig tudta volna.
De én nemet intek, és az ágya szélére ülve így szólok:
— Ez így volt, de már nem így van. Az egyetlen ok, amiért
eljöttem hozzád, az, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami
veled történt. Tényleg, igazán sajnálom.
Roman félrenéz, megfeszül az állkapcsa, és a takarót
félrerúgva válaszol:
— Hát, rohadtul nem kéne! Csak egyet kell sajnálnod, szivi,
és az az, amit Drinával tettél. A többit... azt megtarthatod. Egy
kicsit sem érdekel a sajnálatod a szegény, nyomorult eltaposott
iránt. Nincs szükségem az együttérzésedre, drága. Ha esetleg
nem vetted volna észre, már nem vagyok az a kölyök. Ezt
biztosan látod, nézz csak rám, Ever. — Mosolyog, és kitárja a
karját, hogy jól megnézhessem a tagadhatatlanul pompás
önmagát. — Én vagyok a legjobb a pályán. Már évszázadok
óta.
— És épp ez az — hajolok közelebb. — Hogy egy nagy
játéknak tekinted, mintha az élet lenne a tábla, te meg a bábu,
akinek mindig három lépéssel a többiek előtt kell lennie. Soha
nem enyhítesz a védelmen, soha nem engeded meg magadnak,
hogy közel kerülj valakihez, és fogalmad sincs, milyen, ha
szeretsz és ha szeretnek, mivel soha nem kaptál szeretetet.
Biztosan dönthettél volna másképp, és kétségtelen, hogy így is
kellett volna tenned, de elég nehéz olyat adni, amit te magad