Kettő

az időtöltésnek. Ez a Damen rossz hatással van rád, én
mondom. — Elhallgat, mintha gondolkodna egy percig. —
Szóval, mit mondasz Megpróbáljuk újra Úgy értem, idejöttél,
így nézel ki, és hát, tekintve, hogy gyorsan gyógyulok meg
minden, hajlandó vagyok megbocsátani neked a múltkorit,
borítsunk rá fátylat, meg minden ilyesmi. Csak ne tégy hirtelen
mozdulatot, és ne próbáld újból elhitetni velem, hogy te vagy
Drina, és csinálhatjuk. Csináltál pár durva dolgot az utóbbi
néhány alkalommal, de az a vicc, hogy ettől csak még jobban
tetszel. Na, mit mondasz — mosolyog, és félredob egy párnát,
hogy helyet csináljon nekem. Félrebillentett fejjel felvillantja a
tetoválását, és delejes pillantással mered rám.
De ezúttal nem működik. Bár elindulok felé, a szeme
várakozó csillogásának irányába, de nem azért, amiért
gondolja.
— Nem ezért jöttem — szólalok meg.
Vállat von, mintha mindegy lenne. Lehajtott fejjel
tanulmányozza a tökéletesen manikűrözött körmeit, és így szól:
— Akkor miért jöttél Gyerünk, térj már a tárgyra, mert
Haven végül beugrik, amint vége a koncertnek, és nem hiszem,
hogy bármelyikünknek szüksége lenne arra a jelenetre még
egyszer.
— Nem akarom bántani Havent — vonok vállat. — Téged
sem akarlak bántani. Csupán azért jöttem, hogy a magasabb
rendű énedhez folyamodjam, ez minden.
Roman eltátja a száját, és az arcomat fürkészi, keresi a tréfa
nyomait, amelyet szerinte biztosan rejtegetek.
— Tudom, hogy létezik. Egy magasabb rendű én. Valójában
mindent tudok rólad. Tudok mindent a múltadról, hogy az
anyád belehalt a szülésbe, hogy az apád vert, aztán elhagyott...
mindent tudok... én...
— A pokolba — feleli nagyra nyílt kék szemmel, halk,
döbbent hangon, alig hallom. — Erről senki sem tud... hogy a
pokolba...