Kettő

Romanon kigombolt fehér ing és kifakult, régi farmer van, a
szeme szorosan lezárva, a fején fülhallgató, a mellkasára pedig
Drina bekeretezett fotóját szorítja. Én pedig megállok, és
gondolkodom, hogy talán sarkon kellene fordulnom, és
elmenni, és egy másik alkalommal eljönni, amikor:
— Az ég szerelmére, Ever, ne mondd, hogy megint
szétverted azt a rohadt ajtót! — Felül, félredobja a fülhallgatót,
és óvatosan visszateszi Drina képét az éjjeliszekrényre.
Látszólag cseppet sem hozza zavarba, hogy egy ilyen bizalmas,
érzelmes pillanatban törtem rá. — Kezded kissé túlzásba vinni
ezt az egészet, nem gondolod — Megrázza a fejét, és az
aranyló hajhullámok közé túr, visszarendezi azokat a helyükre.
— Komolyan, drága, az embernek nem lehet egy kis magán
élete Veled meg Havennel... — sóhajt fel. A padlóra lendíti
csupasz lábát, mintha fel akarna állni, de nem teszi, csak úgy
marad. — Nos, kissé lemerültem, érted, mire gondolok.
Nézek rá, és tudom, hogy valószínűleg nem kellene
kimondanom, de túl kíváncsi vagyok, hogy annyiban hagyjam:
— Te... meditáltál — hunyorgok rá. Sosem gondoltam,
hogy olyan típus, aki elmélyül, és próbál kapcsolatba kerülni az
egyetemes erővel
— És ha igen Mi van, ha igen — dörzsöli a szemöldökét,
aztán felém fordul: — Ha tudni akarod, próbáltam megtalálni
Drinát. Tudod, nem csak neked vannak itt... képességeid.
Nagyot nyelek. Ezt már nagyon jól tudom, és már kitaláltam
a választ a következő kérdésemre is.
— És... láttad őt — Hajlandó lennék fogadni, hogy nem,
főleg, mert tudom Árnyvidékről, amit tudok.
Rám néz, és az arcán fájdalom suhan át, amikor válaszol:
— Nem. Nem láttam. Elégedett vagy De egy nap majd
fogom. Nem tarthatsz minket örökké távol egymástól, tudod
Annak ellenére, amit tettél, minden szándékom az, hogy
megtaláljam.