Kettő

Harminchárom
Amikor Romanhez érek, minden csendes.
Épp, ahogy reméltem.
Épp, ahogy terveztem.
Amikor Haven mondta, hogy koncertre megy Misával,
Marcóval és Rafe-fel, tudtam, hogy itt a tökéletes alkalom,
hogy egyedül találjam Romant, zavartalanul, és így békésen,
józan viselkedéssel és higgadtan képviselhetem az ügyemet.
Megállok az ajtaja előtt, egy pillanatra lehunyom a
szememet, és elcsendesedek. Mélyen magamba fordítom a
figyelmemet, és a szörnyeteg legkisebb jelét sem találom.
Mintha minden haragom és gyűlöletem Roman iránt elmúlt
volna, megtagadtam a sötét lángtól az oxigént, amely éltette —
és a helyén én maradtam.
Miután néhányszor bekopogok, és még mindig nem nyit
ajtót, beengedem saját magam. Tudom, hogy ott van, nemcsak
azért, mert a meggypiros Aston Martin a feljárón parkol,
hanem mert érzem őt, érzékelem a jelenlétét, de fura módon ő
nem érzi, nem érzékeli az enyémet, különben már itt lenne.
Végigmegyek a folyosón, bekukucskálok a dolgozószobába,
a konyhába, kilesek a hátsó ablakon a garázsba, és amikor
látom, hogy sötét, és neki nyoma sincs, a hálószobája felé
indulok. Szólongatom, és nagyobb zajt csapok, mint szükséges,
mert nem szeretném meglepni, vagy valami kínos tevékenység
közepette rajtakapni.
Egy hatalmas, díszes, baldachinos ágy közepén találom,
fekve. .Az ágyon annyi drapéria és fodor van, hogy az jut az
eszembe, amelyen Damen Versailles-jában feküdtem.