Kettő

— Később találkozom Honorral, nem akarsz beugrani
Elhozhatod Dament, ha akarod, nem zavar.
Megállok és ránézek.
— Hát, talán zavar, de remekül színészkedek majd, cserkész
becsszó — emeli fel a jobb kezét.
— Na, Honorral jársz — kérdezem. Figyelem, ahogy
kinyitja az öreg, fekete Jeep ajtaját, és beszáll.
— Aha, tudod, a barátnőd az iskolából, aki eljött a szülinapi
bulidra.
Kezdeném mondani, hogy nem a barátnőm, hogy abból,
amit a strandon láttam, az energiából, ami áradt belőle,
valószínűleg minden, csak nem az — de amikor megpillantom
az arcán, hogy mulattatja a dolog, úgy döntök, megtartom
magamnak.
— Ő nem olyan rossz, tudod — Beteszi a slusszkulcsot, és
egy sor köpködő hang kíséretében elindítja a motort — Talán
adhatnál neki még egy esélyt!
Ránézek, emlékszem, mit mondott a legelső napon, még
mielőtt egyáltalán megismerhettem volna valójában, sokkal
azelőtt, hogy tudomást szereztem volna kettőnkről. Valami
olyasmit mesélt, hogy sosem a megfelelő lányokba esik bele,
és azon gondolkodom, vajon megint beleesett-e valakibe De
amikor megpillantom, hogy a tekintete megrebben, és az aurája
szikrázik és lángol, tudom, hogy a nem megfelelő lány még
mindig én vagyok. Honor még csak labdába sem rúg. És nem
tudom biztosan, hogy mi zavar jobban — az, hogy erre
rájöttem, vagy a megkönnyebbülés hirtelen áramlata
— Ever...
Úgy néz rám, hogy megáll bennem a szusz. Az arca olyan
zavart, hogy látom, küzd az ellen, ami következik, de végül
csak hunyorog, összedörzsöli a két ajkát, majd mély lélegzetet
vesz, és így szól:
— Minden rendben lesz Biztosan tudod, hogy mit csinálsz