Kettő

— Mikor Most Komolyan mondod — néz rám összevont
szemöldökkel. A pillantása nem ereszti az enyémet, amitől egy
pillanatra aggódni kezdek.
Kihúzom magam, és összefonom a karomat a mellkasom
előtt, majd a szemébe nézve így felelek:
— Miért Követni akarsz, hogy megállíts
— Talán — vonja meg a vállát. Nem áll meg egy pillanatra
sem, és hozzáteszi: — Megteszem, bármibe kerül is.
— Bármibe kerül is pontosan micsoda — billentem félre a
fejemet kihívóan.
— Hogy biztonságban légy. Hogy távol tartsalak tőle.
Mély lélegzetet veszek, és ránézek, pontosabban végignézek
rajta. A rasztafürtös fejétől kezdve lefelé a derekáig, ahol a pult
miatt véget ér a látványa.
— És miért tennéd — kérdezem végül, újra a szemébe
nézve. — Miért próbálnál meg egyáltalán beleavatkozni a
tervembe Azt hittem, azt akarod, hogy boldog legyek, még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Damennel vagyok. Vagy
legalábbis ezt mondtad.
Összeszorítja a száját, és mocorog a széken. Olyan
szerencsétlenül, olyan láthatóan kényelmetlenül érzi magát,
hogy már sajnálom, hogy ezt mondtam. Túl messzire mentem.
Csak mert a múltban kiöntöttük egymásnak a szívünket, többet
osztottunk meg egymással. mint valószínűleg kellett volna, az
nem azt jelenti, hogy van jogom megkérdőjelezni őt, vagy
kihasználni, amit mondott. Nem azt jelenti, hogy
ragaszkodnom kellene a válaszhoz, amikor a kérdés
nyilvánvalóan fájdalmat okoz neki. De ettől még abban, ahogy
fészkelődik, nemcsak testileg, hanem az energiájában is
megváltozik. Elgondolkodom, találgatok — egy icipicit
elbizonytalanít...
Megfordulok, és az ajtó felé indulok, ő pedig jön utánam
majdnem a sikátorig, ahol mindketten parkolunk.