Kettő

— Ne aggódj! — vonok vállat. — Pontosan tudom, mit
csinálok. Most már tudom, hogy bánjak Romannel. —
Biccentek, és végignézek a vastag hajfonatain, látom, hogy a
nyár utolsó heteit szörfözéssel töltötte, ami napszítta szőkére
fakította a haját. — Pontosan tudom, hogyan hozzam helyre,
pontosan tudom, hogyan folytassam — teszem hozzá.
Félrehajtott fejjel hátradől a széken, és elgondolkodva
megdörzsöli az állát. A malachit gyűrűje a szemem előtt villog,
majdnem ugyanabban a színárnyalatban, mint a trópusi
tekintete. Összeszűkült szemmel méreget, nem kis aggodalom
vegyül a pillantásába. De figyelmen kívül hagyom az egészet.
Lesöpröm magamról. Hosszú idő óta először végre erősnek
érzem magam, biztos vagyok magamban, és nem hagyom,
hogy a kételkedés legapróbb magvát bárki is elvesse bennem.
— Elmentem a Tudás Nagy Csarnokába... — Elhallgatok, mert
tudom, hogy sokkal jobb meggyőzésre van szüksége, mint a
bólogatásom és a magabiztos szavaim. — És... szóval mondjuk
azt, hogy jó útmutatást kaptam. Nagyon jó útmutatást. —
Összeszorítom a számat, és feljebb rántom a táskát a vállamon.
Tudom, hogy itt kellene abbahagynom a beszélgetést
Jude rám néz, és végigsimít a pólója elején. Az ujjai
végigfutnak a fekete-fehér jin-jang jelen.
— Ever, nem biztos, hogy megint erre az útra kellene
lépned. Ha visszaemlékszem, amikor legutóbb kerültél szembe
Romannel, nem igazán ment jól a dolog, és nem hiszem, hogy
elég idő telt el ahhoz, hogy megint megpróbáld. Legalábbis
nem ilyen hamar.
Megvonom a vállamat, és a szavai úgy siklanak át rajtam,
akár olaj a vízen, semmilyen hatásuk nincs, amitől — az
arckifejezése alapján — még idegesebb lesz.
— Vettem — szólok, és a fülem mögé kotrom a hajamat. —
De az a helyzet, hogy ettől még megcsinálom. Bemegyek. Még
egyszer utoljára. Hogy úgy mondjam.