Kettő

ékémet és a jó szándékomat felé, mert csak akkor nyerhetek,
ha így közeledem felé. Csak így szerezhetem meg, amit akarok.
Ha van valami, amit tanultam ebből az egészből, az az, hogy
az ellenállás nem működik. Háborút vívni az ellen, amit nem
akarok, az csak pontosan ugyanazt hívja életre. Ezért gyengült
el Roman hatalma felettem, amikor Hekatehoz fordultam. Mert
öt percre felhagytam a Romanre irányuló megszállottsággal, és
kezdett elértéktelenedni, mint végeredmény. Úgyhogy, ezt
észben tartva, azt hiszem, biztonságos feltételezni, hogy ha az
energiámat abba ömlesztem, amit akarok — békét közöttünk és
az ellenszer ellenszerét —, nos, csak győzelemmel végződhet.
Amikor ma este elmegyek hozzá, azt nem ellenségként
teszem, aki összeesküvést sző, és küzd azért, amit akar. Inkább
úgy megyek hozzá, mint a magasabb rendű énem: tisztább
önmagam.
És akkor felajánlom neki a lehetőséget, hogy felemelkedjen
a mélyből, és ugyanazon a szinten találkozzunk.
Annyira elveszek a gondolataimban, a terv izgalmában,
hogy először meg sem hallom, amikor Jude megkérdezi:
— Hová mész — Rám hunyorog, a médiumradarja forog
ezerrel.
De én csak nézek rá, és képtelen vagyok letörölni a mosolyt
az arcomról.
— Megteszek valamit, amit már rég meg kellett volna
tennem. — Megállok, amikor látom, hogy félrebillenti a fejét,
és felhúzza a szemöldökét. Megremeg és felcsillan az aurája.
Azt kívánja, bár maradnék, és biztosítanám arról, hogy minden
rendben lesz. De nem teszem, már így is elég időt fecséreltem.
Úgyhogy csak ránézek, és ennyit mondok:
— Ne aggódj! Ezúttal tudom, mit csinálok. Ezúttal minden
másképp lesz. Majd meglátod.
— Ever... — nyúl felém, de csak a levegőt markolja, aztán
leejti a kezét.