Kettő

— Nem — rázom meg a fejemet. — Nem, csak hát, nyilván
vissza kell most vennem, és nem akarok több gondot okozni
annál, mint amit máris csináltam.
— Nyugi — von vállat. — Már visszavettem Avát,
gondoltam, hogy kevesebbet lógsz dolgozni, de bármikor
visszajöhetsz, Ever, az ügyfelek imádnak, én meg... hát... —
Elpirul. — Engem is lenyűgözött, amit csináltál. Mint
alkalmazott. — Két ujjal megcsípi az orrnyergét, és fejcsóválva
felsóhajt, amikor hozzáteszi: — Olyan messze vagyok a
hízelgéstől, amennyire csak lehet.
De én csak vállat vonok, és azon gondolkodom, vajon ki
érzi magát kényelmetlenebbül, ő vagy én
— Van valami ötleted, hogy mit mondasz neki holnap —
kérdezi Jude. Nagyon szeretne témát váltani.
— Nincs. — Behajítom a szájfényemet a táskámba, és
becsukom. — Gőzöm sincs.
— Nem hiszed, hogy gondolkodnod kéne rajra Előállni
valami tervvel Hogy ne érjen váratlanul, mielőtt esélyed lenne
meginni az első kávédat
— Nem kávézom.
— Jó, elixíredet, mindegy — nevet. — Tudod, hogy
értettem. A vállamra dobom a táskámat, és ránézek.
— Nézd, félre ne értsd, szeretem Sabinét. Befogadott,
amikor mindenem odalett, és cserébe semmi mást nem tettem,
csak folyamatosan földi pokollá változtattam az életét.
Hajlandó vagyok mindent tisztázni, ha másért nem, azért, mert
ezek után megérdemli, hogy megtudja az igazat, vagy
legalábbis valami ahhoz hasonlói. De ez nem holnap lesz.
Közel sem. — És bár próbálok nem mosolyogni közben, de
nem tehetek róla, amikor eszembe jut a tervem, a kifogástalan,
hibátlan tervem, felderül a képem.
Egyelőre minden energiámat, minden fényemet, minden jó
mojómat, ahogy Jude nevezi, össze kell gyűjtenem, és
Romanre irányítanom. Ki kell terjesztenem a szeretetemet, a