Kettő

Avalon csodabogárnak látszik tőle, hanem azért, mert én
vagyok a legutolsó, akire számít. Valójában még az után is
hunyorog és pislog, hogy megáll előttem, az oldalán Munozzal,
aki egyébként pont annyira pánikol, mint én.
— Ever — mered rám Sabine, mintha most ébredt volna
legmélyebb álmából. — Mi a... — Megrázza a fejét, mintha a
pókhálóktól tisztogatná meg, és kezdi elölről. — Mi a csoda
folyik itt Nem értem.
— Ever — A barátnője pillantása kettőnk között cikázik,
hunyorog, gyanakszik. — De... de azt mondta, Avalon a neve.
Mély lélegzetet veszek, és bólintok, tudom, hogy itt van
vége. A gondosan kimunkált, hazugságból, rejtőzésből és
titkok halmozásából álló életemnek ez az eredménye.
— Avalon vagyok —biccentek Sabine tekintetét kerülve. —
De Ever is... attól függ.
— Mitől függ — rikácsol a kliensem, mintha személyesen
és mélyen megsértették és megkárosították volna. Az aurája
hirtelen fellángol, remeg, mintha kétségbe vonna nemcsak
engem, hanem mindent, amit az elmúlt órában mondtam neki,
nem számít, milyen pontosak voltak a jóslataim. — Akkor ki a
franc vagy te — kérdezi, és úgy néz rám, mintha fel akarna
jelenteni a... nos, még nem döntötte el, hogy kinek, de
valakinél feljelent, az biztos.
De Sabine visszatér a játékba, és nyugodt, összeszedett
hangon, akár egy ügyvéd, így szól:
— Ever az unokahúgom. És valóban, sok mindent meg kell
magyaráznia.
Amikor épp így tennék — nos, nem pontosan a
magyarázkodásra gondolok, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő
akarja, épp mondanék valamit, ami remélhetőleg megnyugtat
mindenkit, és véget vet ennek az egésznek —, Jude elindul
felénk, és megkérdezi:
— Minden rendben volt a jóslással