Kettő

— Igen... ö... hát.. rémálmaim voltak. — Megvonja a vállát,
és körülnéz, mintha szégyellné bevallani. — Amikor a szüleim
elváltak, nos, minden olyan bizonytalan volt, anyagilag,
érzelmileg, és ekkor bukkant fel Tommy. Megígérte, hogy
segít átvészelni, távol tartani a szörnyeket, és így is lett. Azt
hiszem, akkor már nem láttam, amikor...
— Tízéves lett. — Felállok a székről, jelezve, hogy vége a
beszélgetésnek, és neki is így kellene tennie. — Ami, hogy
őszinte legyek, kicsit hosszabb idő, mint a legtöbb esetben, de
akkor már nem volt szüksége rá, úgyhogy... elment. —
Biccentek, kinyitom az ajtót, és kitessékelem a folyosóra, ahol
remélhetőleg elindul a pénztárhoz, és fizet.
Csakhogy nem megy a pénztárhoz. Ehelyett megfordul, és
így szól:
— Muszáj megismernie a barátnőmet. Komolyan. El fog
ájulni. Nem igazán hisz az ilyesmiben, kinevetett, hogy eljövök
ide, de később együtt vacsorázunk, dupla randi lesz, és, hát...
— Elhallgat, és az órájára pillant. — Nos, valójában már itt
kell lennie.
— Nagyszerű lenne! — mosolygok, mintha komolyan
mondanám. — De mennem kell valahová, és...
— Ó, ő az ott! Tökéletes!
Felsóhajtok, és a lábamra szegezem a pillantásomat. Azt
kívánom, bár használhatnám a manifesztálást arra, hogy egyes
emberek fizessenek és tűnjenek el — legalább ez egyszer!
Érzékelem, hogy a terveim egyre csúsznak, de gőzöm sincs,
meddig még, amikor tölcsért tormái a kezéből a szája elé, és
felkiált:
— Sabine! Hé, ide, szeretném, ha megismernél valakit!
Az egész testem kihűl. Megfagy, keményre és hidegre.
Olyan „Helló, jéghegy, ez itt a Titanic" hidegre.
Mielőtt bármit is tehetnék, Sabine egyenesen felém indul.
Először nem ismer fel, és nem azért, mert fekete paróka van
rajtam, mert nincs, azt már rég eldobtam, mert úgy döntöttem,