Kettő

— Vagy talán azt mondta, hogy én csak találgassak Így
szól a mondás, nem — Felhúzza a vállát, és közben a ruhaujj
csipkéjét babrálja. — Mindegy, valószínűleg jobb, ha nem
beszélgetünk Romanról, mert én szeretem, te meg utálod, és ha
barátnők akarunk lenni, Roman-mentes zónában kell léteznünk,
igaz Egyet kell értenünk abban, hogy nem értünk egyet
Egy Roman-mentes zóna — de szép! De ezt csak gondolom,
teljesen mást mondok.
— Szereted őt
Haven egy hosszú pillanatig néz rám, aztán lehajtott fejjel
így te lel:
— Igen. Nagyon, nagyon szeretem.
— És... kölcsönös — kérdezem, mert kételkedem, hogy
Roman képes szeretni bárkit is, különösen, hogy láttam, iránta
sosem mutatták ki, soha nem fordult elő vele valódi vagy tartós
formában. És elég nehéz adni valamit, amit az ember maga
sosem tapasztalt meg. Még amit Drina iránt érzett, sem volt
szerelem, vagy legalábbis nem valódi szerelem. Inkább
megszállottság volt, amit egy elérhetetlen dologgal
kapcsolatban érzett, mint egy csillogó, ragyogó tárgy iránt,
amelyre vágyott, de sosem érinthette. Pontosan ezt az érzést
próbáira megismételni Damennel és velem. Csakhogy nem fog
működni. Az ellenszerrel vagy anélkül, ezt sosem nyeri meg.
Ami Damen és köztem van, az ennél sokkal mélyebb.
— Őszintén — néz rám. — Nem tudom. De ha találgatnom
kell, azt mondom, nem, nem szeret. Egyáltalán nem szeret.
Ugyan visszafojtja az érzéseit, általában úgy tesz, mintha nem
is lennének, néha... néha felhagy ezzel. Én a sötét oldalának
hívom ezt, amikor bezárkózik a szobájába, és nem beszél
senkivel, órákig nem jön ki... És hát fogalmam sincs, hogy mit
csinál. Ugyan megpróbálom tiszteletben tartani, teret engedni
neki, de nagyon kíváncsi vagyok. Bár, gondolom, ha elég
sokáig vagyok vele, végül megtanul bízni bennem, beenged,
és... — megvonja a vállát — ... az egész megváltozik.