Kettő

maga körül a ruháját, végül a tenyerébe támasztja a fejét. —
Segítene neki a színészetben is, határozottan megkapná a
legjobb szerepeket.
— És az meddig jó — nézek rá. — Hidd el, még a
hollywoodi népeknek is feltűnne idővel, hogy tizennyolc éves
kora óta egy nappal sem idősebb.
— Dick Clarkot nem zavarja.
Hunyorgok. Fogalmam sincs, hogy ki az.
—Amerika Legöregebb Tinije New Year's Rockin' Eve
Vállat vonok, mert ez sem segít.
— Mindegy — nevet fel Haven a fejet rázva. — Szóval, van
egy elméletem, hogy sokkal többen vagyunk, mint hisszük,
színészek, topmodellek... Most komolyan. Hogy magyarázod
némelyiküket
Vállat vonok.
— Szerencse, gének, plasztikai műtét és sok, sok Photoshop
— nevetek. — így magyarázom.
— Hát, köztünk szólva. Roman nem mindig olyan készséges
a részleteket illetően. Sok mindent elhallgat.
Csak nem
— Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy hányan vagyunk
még, hogy hány embert változtatott ő át, csak elfordult, és
motyogott valami gyerekes marhaságot, hogy ez rá tartozik, a
világ meg csak találgasson, vagy ilyesmit. És akárhogy
piszkáltam, csak ennyit mondott. Folyton ezt ismételgette újra
és újra, amíg fel nem idegelt, és ejtettem a témát.
— Ezt mondta— kérdezem, és próbálom elnyomni a
hangom riadtságát, de nem járok teljes sikerrel. — Azt mondta,
hogy rá tartozik, a világ meg csak találgasson — hördülök
fel. Nem tetszik a baljóslatú hangzása. Egyáltalán nem tetszik.
Haven rám néz, próbál visszatáncolni, amikor meglátja az
arcomat, és hallja, hogy felemelem a hangomat, és rádöbben,
hogy kicsit messzire ment. A hűsége már nem terjed ki rám, és
határozottan Roman felé billen.