Kettő

azért, ami Romannel történt, amit komolyan elszúrtál amúgy.
Hanem az igazi oka annak, hogy nem térhetünk vissza a régi
kerékvágásba az, hogy most már más vagyok. És az a helyzet,
hogy szerelek más lenni. Nem akarok újra az lenni, aki voltam.
Nem akarok az a szomorú, szánalmas lúzer lenni.
— Sosem voltál szánalmas vagy lúzer, csak néha kicsit
szomorú — felelem, de Haven gyorsan elhessenti.
— Amúgy is olyan sok minden megváltozott, talán túl sok
minden, hogy nem hiszem, hogy túl tudok lépni rajta.
Bólintok. Én is rájöttem erre, de ettől még reménykedem,
hogy sikerül neki.
— És igen, Misa, Rafe és Marco menő meg minden, ne
értsd félre, de a halhatatlanságunkon és a munkánkon kívül
nincs bennünk túl sok közös vonás, tudod Vagyis teljesen
különböző a hátterünk, totál eltérőek a kapcsolataink, a legtöbb
kedvenc együttesemről még csak nem is hallottak, ami eléggé
piszkálja a csőrömet.
Vállat vonok és bólintok, hogy értem, teljesen és tökéletesen
értem.
— És bár sosem éreztem úgy, hogy kettőnkben olyan sok
közös vonás lenne, mindig éreztem, hogy te valahogy
megértesz, tudod Talán nem tudsz igazán kötődni hozzám, de
akkor is, elfogadtál, nem ítéltél el, és hát ez sokat jelentett...
vagy jelentett valamit, mindenesetre.
Összeszorított szájjal várom a többit, tudom, hogy messze
jár még a végétől.
— Úgyhogy, igen, te is hiányoztál. — Rám néz, és
megrántja a vállát, aztán hozzáteszi: — Jó lenne, ha legalább
egy barátot megtarthatnék az örökkévalóságig. De Milest
biztosan nem változtathatjuk át
— Nem! — fakadok ki, mielőtt rájönnék, hogy viccel.
— Jesszusom, te mindig ilyen karót nyelt vagy — nevet
fel. Széttárja a karját, és ledobja magát a leopárdmintás
babzsák fotelba egy halom bőr és csipke közé, majd elrendezi