Kettő

— Figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem, és tudom, hogy
milyen őrülten hangozhat ez most, de azt hiszem, a
körülményeket is figyelembe véve, mindenki közül épp neked
tudnod kellene, hogy a legőrültebbnek tűnő dolgok gyakran
igazak.
Elhúzott szájjal rám néz, ami biztos jele annak, hogy nem
mond le rólam, viszont átgondolja a szavaimat.
— Ugyanazon az oldalon állunk, te meg én... És remélem,
hogy idővel te is rájössz erre. Bízz bennem, nem akarok a
boldogságod útjába állni. És soha nem próbáltam ellopni
senkit, akit magadnak akartál, annak ellenére, ahogy látszott.
Én csak... hát, csak reméltem, hogy van még rá mód, hogy
valahogy újra barátnők legyünk, hogy valahogy helyrehozzuk a
barátságunkat a történtek ellenére. Alig remélem, hogy így lesz
azok után, ami köztünk történt, és tudom, hogy nagyon lefoglal
a munkád, meg hogy azokkal a... ohm... többi halhatatlannal
lógsz... —mondom, mivel nem jut eszembe a nevük.
— Rafe, Misa és Marco — morogja bosszúsan.
— Ja, velük. De akkor is, a suli pár hét múlva elkezdődik, és
Miles is nemsokára visszajön, és úgy gondoltam, talán, nem
minden nap, ha nem akarod, de talán időnként együtt ehetnénk.
Tudod, ahogy szoktunk.
— Szóval ebédszüneti fegyverszünet — kérdezi.
Teknőchéjszín örvények kaleidoszkópjaként szegeződik rám a
pillantása.
— Nem — rázom meg a fejemet — Örök fegyverszünet.
Csak remélem, hogy kiterjeszthetjük az időnkénti ebédekre is.
Haven homlokráncolva piszkálja a körmét, amiről biztosan
tudom, hogy nincs beszakadva, mert a halhatatlanoknak nem
törik le a körmük. Azt is tudom, hogy ezt csak azért csinálja,
hogy elkerüljön, elkerülje a tekintetemet, hogy gondolkozzam
és várjak, míg ő mérlegeli a szavaimat.
— Sosem lehet már olyan, mint volt — szólal meg végül, és
felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. — És nem csak