Kettő

— Nyugalom — felelem, és lerogyok az ágyára, mint régen,
csakhogy most nem olyan, mint régen, közel sem. —Nagyon
erőszakmentesnek érzem magam ma, biztosíthatlak. Valójában
mostantól meglehetősen erőszakmentesen érzem magam
mindennap, és nincs szándékom rád támadni semmilyen
módon. Csak békét akarok, visszaszerezni a barátságodat, de
ha ez nem sikerül, kiegyezek a fegyverszünettel.
Nekidől a szekrénynek, és szorosan összefonja a karját az
antik csipkeruhája fölött viselt, fekete bőrfűző előtt.
— Bocs, Ever, de azok után, ami köztünk történt, nem ilyen
egyszerű. Nincs okom, hogy megbízzak benned, és ennél
kicsivel több biztosítékra lesz szükségem.
Mély lélegzetet veszek, és végigsimítok Haven régi, virágos
ágytakaróján. Meglep, hogy még nem cserélte ki.
— Bízz bennem! — szólok, és ránézek. — Megértelek.
Tényleg. De Haven... — Elhallgatok, a fejemet csóválom, és
újrakezdem. — Az az igazság, hogy nem tudom elviselni, ami
velünk történt. Hiányzol. Hiányzik a barátságunk. És utálom,
hogy ez részben az én hibám.
— Részben — hökken meg. Fejcsóválva forgatja a szemét.
—Bocsánat, hogy ilyet mondok, de nem gondolod, hogy
pontosabb lenne ez az állítás, ha beismernéd, hogy az egész a
te hibád
Ránézek, egyenesen a szemébe, és így felelek:
— Jó, elismerem a legnagyobb részét, de természetesen nem
mindent. De Haven, az a lényeg, hogy míg Romant nem
kedvelem, és hidd el, erre megvan a magam oka, értem, hogy ő
a pasid, és felfogtam, hogy bármit mondok róla, nem fogod
meggondolni magad, úgyhogy nem is próbálkozom. És tudom,
hogy nehéz elhinned, különösen azok után, amit a múltkor este
láttál, de a helyzet az, hogy mint már mondtam, az nem teljesen
én voltam.
— Ó, jól van, az a bosszantó, gonosz varázslat volt —
Rázza a fejét, de nem hagyom, hogy elhallgattasson.