Kettő

ami arra sarkallt, hogy feltűnj a hálószobám ajtajában, és
fegyverszünetet ajánlj Így van Ez történik valójában
Bólintok.
— Alapvetően igen, de ennél több van mögötte, valami,
amit szeretném, ha tudnál. Mert az igazság az, hogy próbáltam
egy varázslattal megigézni Romant, egy olyan varázslattal,
amitől majd megteszi, amit kérek, és odaadja, amit akarok.
Csakhogy teljesen visszafelé sült el, és valahogy engem kötött
hozzá Romanhez, amit, hát, még mindig nem értek teljesen. —
Ráncolom az orromat, és a fejemet csóválom, ahogy
visszaemlékszem. — De ez az egyetlen ok, amiért tettem.
Esküszöm. A varázslat átvette az irányítást, és magamon kívül
voltam. Nem igazán én voltam, aki azokat a dolgokat csinálta,
vagy legalábbis nem teljes mértékben. — Megrázom a fejemet.
— Tudom, hogy őrülten hangzik, és egyáltalán nem könnyű
megmagyarázni, de olyan volt, mintha egy rajtam kívül álló erő
kényszerített volna. — Havenre nézek, akarom, hogy higgyen
nekem. — Nem én irányítottam.
Haven félrebiccentett fejjel, felhúzott szemöldökkel néz
rám. Gúnyosan vigyorogva így szól:
— Egy varázsige Komolyan arra számítasz, hogy ezt
elhiszem
Bólintok, óvatosan állom a tekintetét. Be akarom vallani az
egész mocskos történetet, bármibe is kerül, hogy újra
megbízzon bennem. De nem itt. Nem a folyosón.
— Figyelj, mit gondolsz, nem lehetne... — intek a szobája
belseje felé.
Haven ráncolja a homlokát, és résnyire szűkül a szeme,
miközben átgondolja a dolgot. Épp annyira nyitja ki az ajtót,
hogy átpréseljem magam a résen, és így szól:
— Csak hogy tudd, elég egyetlen mozdulatod, ami nem
tetszik, és Isten engem úgy segéljem, úgy lecsaplak, hogy azt
sem tudod, mi talált...