Kettő

— Nicsak, nicsak — dorombolja, résnyire nyitva az ajtót,
épp csak annyira, hogy meggyőződjön róla. A pillantása
végigmér anélkül, hogy beengedne. — Amikor legutóbb
láttalak... azzal próbálkoztál...
— Hogy rád támadjak — bólintok. Meg kellene lepődnöm
azon, hogy ilyen nyíltan, szabadon beismeri, anélkül, hogy
bármit visszatartana. — Arról... — kezdek bele, de nem
hagyja, hogy befejezzem.
— Hát, valójában azt akartam mondani, hogy elcsábítsd a
pasimat. De ja, most, hogy belegondolok, csak velem kerültél
fizikai kapcsolatba. — Mosolyog, de nem azzal a kedves,
boldog mosollyal, nem, attól elég messze van. — Na, mondd
csak, Ever, mi szél hozott Szeretnéd befejezni, amit elkezdtél
Ránézek, és olyan nyílt, őszinte és egyenes tekintettel,
ahogy csak birok, így felelek:
— Nem, egyáltalán nem. Valójában azért jöttem, mert
reméltem, hogy pontot tehetünk az egésznek a végére... hogy
megmagyarázzam, és fegyverszünetet ajánljak. —
Összerezzenek a saját szóhasználatomtól, mert eszembe jut,
hogy Romannek is valami ilyesmit mondtam, és nem lett túl jó
vége.
— Fegyverszünetet — kérdezi felhúzott szemöldökkel,
félrebillentett fejjel. — Te Ever Bloom A lány, aki úgy tett,
mintha a legjobb barátnőm lenne, lecsapta a kezemről a srácot,
akibe beleestem, ohm, hahó, Damen — mondja fejcsóválva,
válaszul a zavart pillantásomra. — Ha visszaemlékezel, már
jóval előtted lestoppoltam a srácot, de te akkor is rábuktál, és
elcsakliztad előlem, ami, jó, mindegy, végül működött, de
akkor is! És aztán, mindezek után, amikor látszólag mindened
megvolt, amit bárki kívánhat, még az sem volt elég, ezért úgy
döntöttél, Romanre is ráhajtasz, mert nyilvánvaló, hogy egy
halhatatlan neked nem elég. Ó, és olyannyira célratörő vagy a
vadászat közben, hogy úgy döntöttél, ha ezen múlik, akkor
megpróbálsz megölni. De most hirtelen drámai változás állt be,