Kettő

Romy és Rayne felé intek, a horrorikrekre, akikért felelősek
vagyunk. A lépcsőn jönnek lefelé. Egyenes, egyforma hajuk,
egyenes frufrujuk, sápadt bőrük és hatalmas, sötét szemük van,
de a ruhájuk tökéletes ellentéte egymásnak. Romyn rózsaszínű,
frottír nyári ruha van hozzáillő papuccsal, Rayne pedig
mezítláb érkezik, tetőtől talpig feketében. A vállán Luna, az
apró, fekete kismacska ül. Mindketten boldog, kedves mosolyt
villantanak Damenre, rám pedig csak ellenségesen merednek
— ahogy szoktak —, és ez az egyetlen, ami itt nem változott
— Majd megjön az eszük —mondja Damen. Ezt akarja
hinni, és azt kívánom, bárcsak én is ezt hinném!
— Nem fog — sóhajtok a papucsom után kotorászva. —
Nem mintha nem lenne meg a maguk indoka. —Bebújok a
lábbelimbe, és ránézek.
— Máris mész
Bólintok, és kerülöm a pillantását.
— Sabine vacsorát készít, Munoz átjön, olyan kötődésdolog.
Sabine szeretné, ha jobban megismernénk egymást.
Tudod, nem annyira tanár-diák, inkább a jövőbeni nem vérségi
kapcsolat miatt — vonom meg a vállamat. Amint kimondom,
rádöbbenek, hogy meg kellene hívnom őt is. Hihetetlen
bunkóság kihagyni. De Damen jelenléte csak bekavarna a többi
esti tervembe. Abba, amelyeket talán sejthet, de semmiképp
sem lehet a tanúja. Különösen azok után, hogy nagyon
gondosan leírta az érzéseit az én varázslatos kontárkodásom
iránt. Kinyögök egy szerencsétlen „Úgyhogy... tudod''-ot, és
hagyom a levegőben lógni kettőnk között, mivel fogalmam
sincs, hogy most mégis merre.
— És Roman
Mély levegőt veszek, amikor a szemébe nézek. A pillanat,
amit eddig sikerült elkerülnöm, most elérkezett.
— Figyelmeztetted Havent Elmondtad neki, hogy mit tett
Bólintok. Felidézem a beszédet, amit a kocsiban
gyakoroltam egész idáig arról, hogy Haven lehet a legjobb