Kettő

Harmincegy
Amikor beállok a kocsifelhajtóra, és leparkolom a
járgányt, be kell ismernem, hogy múló, de ettől még komoly
idegesség lesz úrrá rajtam. Az agyam pörgeti a kérdéseket:
tényleg ezt kell tennem Egyáltalán lesz esélyem megtenni
Vagy kihajít, mint a tavalyi emo-dizájnját
Rádöbbenek, hogy amíg nem próbálom meg, nem fogom
tudni, ezért egy pillanatra lehiggadok, összpontosítok, minden
belső erőmet összeszedem, és megtöltöm magamat azzal a
ragyogó, sugárzó, gyógyító fénnyel úgy, ahogy Ava tanította.
Ráadásként megtapogatom a ruhám alá rejtett amulettet, majd
kiszállok a kocsiból, és az ajtóhoz megyek. Fogalmam sincs,
hogy egyáltalán itt lakik-e még, hogy szupererős, halhatatlan, a
lábainál hever-e az egész világ, de ez a legjobb hely, hogy
kiderítsem.
— Hello! — kémlelek át mosolyogva a házvezetőnő válla
fölött. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy nagyjából
minden a régi, ami azt jelenti, hogy a szokásos káosz és
rendetlenség uralkodik. — Haven itthon van — teszem hozzá
reménykedő hangon, mintha azt akarnám, hogy igent mondjon.
A nő bólint, szélesebbre tárja az ajtót, és Haven szobája felé
int az emeletre. Az ujja intését követve felsüvítek a lépcsőn,
időt sem adva, hogy visszaforduljak, vagy meggondoljam
magam. Az ajtó előtt megállok, és kétszer kopogok.
— Ki az — kérdezi Haven egyértelműen bosszankodva,
mint aki a legkevésbé sem szeretne látogatót fogadni. Amikor
elárulom, hogy én vagyok, hát, csak elképzelni tudom, hogy
miket gondol.