Kettő

magához. Esélye sincs magához ölelni a fiát, akit a világra
hozott, és máris teljesül a kívánsága, kileheli a lelkét, és
eltávozik. A lelke felfelé utazik, előre, miközben a babáját, a
pici, rugdalózó újszülöttet megmosdatják, rendbe teszik, és az
apjának nyújtják, akit túlzottan lefoglal a gyásza, hogy
egyáltalán észrevegye.
Egy apa, aki egész életében a feleségét gyászolja — és aki a
fiát hibáztatja az elvesztéséért.
Egy apa, aki az italhoz fordul, hogy eltompítsa a fájdalmát
— majd az erőszakhoz, amikor az előző nem használ.
Egy apa, aki azóta, hogy a fia mászni tud, veri addig a
napig, míg részeg őrjöngésében bele nem köt egy nagyobb és
erősebb férfiba, és alulmarad a verekedésben. Összetört, véres
testét egy sikátorban hagyják, gyógyíthatatlanul összeverve, de
az utolsó leheletéig mosolyog, amikor végre elérkezik az édes
megváltás, amit egész életében keresett. Egy éhes, elhagyott
gyermeket hagy maga után, aki hamarosan a templom árvája
lesz.
A gyermeknek finom, kreol bőre van, hatalmas, kék szeme
és olyan aranyló, göndör haja, hogy nem lehet más, csak
Roman.
Csakis az én végzetem, ellenségem, örök ellenfelem, akit
már nem tudok gyűlölni. Aki iránt már csak sajnálatot érzek,
miután végignézem, hogyan küzd a beilleszkedésért a
többieknél fiatalabb, a korához képest kicsi fiú. Küzd, hogy
eleget tegyen a kívánságoknak, hogy észrevegyék és szeressék,
és végül csak semmibe vett, mellőzött, bántalmazott gyerek
legyen, mindenki szolgája, mindenki kedvenc bűnbakja.
Még amikor Damen elkészíti az elixírt, és mindegyiküket
biztatja, hogy igyanak belőle, hogy megmeneküljenek a
pestistől. Roman az utolsó, aki kap belőle. Teljesen semmibe
veszik, míg Drina nem hozza elő, és ragaszkodik ahhoz, hogy
az utolsó cseppeket tartsák meg neki.