Kettő

néhány dolgot, megígérem, hogy nem tolom el újra. Vagy
legalábbis nem így. De az igazság az, hogy nem változón a
kérdés. Még mindig meg kell szereznem az ellenszert Romantól,
hogy Damen és én... hát... hogy együtt lehessünk. És mivel
Roman a kulcs, az egyetlen, aki hozzáfér a szerhez, meg kell
tudnom, hogyan bánjak vele, hogyan közeledjem hozzá úgy,
hogy odaadja, amire szükségem van, de anélkül, hogy... nos,
hogy manipulálnám őt, vagy varázs ölnék, vagy megint a
fejemre nőne a dolog. Úgyhogy, khmm, amit mondani próbálok
az, hogy tudnom kell, hogyan közeledjem hozzá. Nem igazán
tudom, merre induljak innen, és ha tudnál segíteni ebben, ha
adnál valami tippet, ha megmutatnád, amit szerinted tudnom
kell ahhoz, hogy helyesen bánjak Romannel... nos, azt nagyra
értékelném.
Visszafojtott lélegzettel állok, mozdulatlanul. Távoli
berregést hallok, halk, zörrenő hang suhog körülöttem, és
amikor kinyitom a szememet, egy folyosón találom magam.
Nem olyanon, mint azelőtt a végtelen futó szőnyeggel és a
Braille-hieroglifákkal a falon.
Ez a folyosó szélesebb, keskenyebb, inkább olyan, mint ami
egy fedett stadion lelátójára vagy koncertterembe vezet. És
amikor odaérek, amikor elérek a végéhez, látom, hogy egy
stadionban vagyok, egy fedett kolosszeumban, csakhogy ebben
csupán egyetlenegy szék van, és történetesen nekem van
lefoglalva.
Elhelyezkedek, széthajtom a mellettem heverő takarót, és az
ölembe terítem. Végignézek a falakon, az oszlopokon. Minden
réginek, omlatagnak látszik, mintha régen épült volna, az
ősidőkben, és azon gondolkodom, hogy vajon csináljak-e
valamit, megtegyem-e az első lépést, amikor egy színes,
csillogó hologram tűnik fel előttem.
Közelebb hajolok, hunyorgok a majdnem hallucinációszerű
családi képre — az anya sápadt, lázas, hanyatt fekszik, és nagy
fájdalmai vannak, sikoltozik. Istenhez könyörög, hogy vegye