Kettő

őket, kudarcba fulladt, és nem akarom kockáztatni, hogy
megint kellemetlenül érezzék magukat, így azt mondom:
— Ohm, azt hiszem, egyedül megyek, ha részetekről
rendben van.
Ava rám néz, a pillantása rajtam függ egy ideig, aztán
összeteszi a két kezét, fejet hajt, és így szól:
— Jó utat, Ever! Járj szerencsével!
A szavai még visszhangoznak a fejemben, amikor elhaladok
a hatalmas, illatozó rét mellett, és letottyanok a Tudás Nagy
Csarnoka előtt. Miközben felállok, leporolom a ruhámat, úgy
érzem, felkészültem, megtisztultam, teljesen és tökéletesen
egész vagyok újra, és remélem, hogy bárki is felel a belépésén,
egyet fog érteni velem.
Remélem, hogy a folyton változó homlokzat ezúttal
megmutatkozik előttem.
Felmászom a lépcsőn, egy másodpercet sem akarok
elvesztegetni, nem hagyom, hogy a kételkedés közbelépjen.
Felnézek az előttem álló hatalmas épületre, az impozáns
oszlopokra, a nagy, lejtős tetőre, és megkönnyebbülten
levegőért kapok, amikor elkezd csillogni, és megváltozik. A
világ legcsodálatosabb szent helyeivé alakul, miközben az
ajtók felpattannak előttem.
Bent vagyok!
Visszatértem.
Végigmegyek a fénylő márványpadlón, el a hosszú
asztalsorok és padok mellett, amelyen a keresők ülnek.
Mindegyikük a saját, szögletes kristálytáblája felett időz, mind
válaszokat keresnek. És hirtelen rádöbbenek, hogy én sem
különbözöm tőlük, mind egy okból vagyunk itt —
mindannyian valamiféle kutatást végzünk.
Behunyom hát a szememet, és azt gondolom:
Először is, köszönöm, hogy adtál még egy esélyt, és
visszaengedtél. Tudom, hogy elszúrtam egy időre, és kissé
kizökkentem a normális kerékvágásból, de most, hogy tanultam