Kettő

— Igazad volt. Nyertél. — Csóválom a fejemet. Eszembe
jut, hogy Haven pontosan úgy reagált, ahogy ő mondta. —
Hihetetlenül el van ragadtatva. Nem tudja elégszer
megköszönni. Úgy érzi magát, mint egy rocksztár. Nem,
felejtsd el, jobban, mint egy rocksztár. Mint egy vámpír
rocksztár. De tudod, az újabb fajtából, a vérszívás meg a
koporsóban alvás nélkül. — A fejemet csóválom, és
mosolygok.
— A legendás halhatatlanok soraiból — Damen behúzza a
nyakát. Egy kicsit sem tetszik neki a hasonlóság. — Nem
tudom, mit gondoljak erről.
— Ó, biztos csak a legutóbbi gótikus időszaka mellékhatása.
A lelkesedése végül majd alábbhagy. Tudod, amikor rádöbben
a valóságra.
— Neked is ilyen — kérdezi. Az állam alá csúsztatja az
ujjait, hogy újra rá nézzek. — Alábbhagyott a lelkesedés, vagy
inkább... elmúlt — A pillantása mély, mindent tudó, a
hangulatom minden moccanására ráhangolódik. — Ezért olyan
nehéz rám nézned
— Nem! — rázom meg a fejemet. Lebuktam, és
kétségbeesetten szeretném megcáfolni. — Csak... fáradt
vagyok. Mostanában kicsit... ideges vagyok, ennyi az egész. —
Közelebb bújok hozzá, a nyaka hajlatába temetem az arcomat,
az amulett zsinórja mellé. Az az ideges, szúrós érzés, amit
napok óta hurcolok magammal, csökken, elolvad, amikor
beszívom langyos pézsmaillatát. — Miért nem lehet minden
pillanat ilyen, mint ez — morgom, tudva, hogy valójában ez
azt jelenti: Miért nem lehetek mindig ilyen, miért nem
érezhetek mindig így
Miért változik meg minden
— Lehetséges — vonja meg a vállát. — Nincs semmi oka,
hogy ne legyen így. Elhúzódom, és a szemébe nézek.
— Ó, én legalább két nagyon jó okot tudok.