Kettő

— És most
— És most... — sóhajtom. — Drina már nem zavar. Csak te.
— Próbálok nevetni, felvidulni, de nem igazán sikerül.
— Hát, ha nem tévedek, azt hiszem, ezt hívják
előrehaladásnak — mosolyog rám. A karjaiba von, és szorosan
magához ölel.
— És Miles — vizslatom az arcát, a szemöldöke ívét, a
szögletes állát. Az ujjaim megcirógatják a borostaárnyékot az
arcán. — Mit mondunk neki Hogy tudjuk ezt
megmagyarázni — A tétovázásom, a régi énjének múló
megvetése örökre eltűnik. A múltunk talán alakít minket, de
nem az határozza meg, hogy kivé válunk.
— Elmondjuk neki az igazat — biccent. A hangja
határozott, mintha tényleg komolyan gondolná. —Amikor
eljön az ideje, elmondjuk neki az igazat. És ahogy a dolgok
most állnak, ez az idő nemsokára elérkezik.