Kettő

Még három másik portrét is csatoltak a levélhez, de csak
felületes pillantást vetek rájuk. Milest csak az érdekelte, hogy
Dament és Drinát egy több száz éves vásznon jelenítették meg,
és hogy minden portrén megjelenik valamelyikük, évszázadok
távolában, és a feliratok szerint valahogy mindig sikerült
fiatalnak, szépnek és kísértetiesen változatlannak maradniuk. Ő
kevesebbet foglalkozott Damen viselkedésével, a
megjelenésével, a pillantásával — nem, ez az én meglepetésem
volt.
Átadom a mobilomat Damennek, és látom, hogy kissé
megremegnek az ujjai, amikor elveszi, és gyorsan átfutja
aképeket, mielőtt visszaadja. Halkan, kimért hangon így szól:
— Egyszer már átéltem, nem igazán kell újra látnom.
Biccentek, visszateszem a telefont a táskámba, túl sokáig
keresve neki a helyet. El akarom kerülni Damen pillantását.
— Nos, most már láttad őt. A szörnyeteget, aki voltam —
hatolnak a szavai egyenest a szívemig.
Nagyot nyelek, és ledobom a táskámat a vastag szőnyegre,
egy felbecsülhetetlen értékű antikvitásra, amelynek
múzeumban lenne a helye, nem pedig mindennapi
használatban. A furcsa szóválasztás a saját beszélgetésemet
juttatja eszembe Avával — hogy mindenkinek van egy
szörnyetege, egy sötét oldala, kivétel nélkül. És bár a legtöbben
azzal töltjük az életünket, hogy megpróbáljuk eltemetni
magunkban jó mélyre, gondolom, ha az ember olyan sokáig él,
mint Damen, időről időre muszáj szembenéznie vele.
— Sajnálom — mondom, és hirtelen rádöbbenek, hogy
tényleg sajnálom. Nem igazán számít, hol voltunk. Az számít,
hol vagyunk most — Én... nem számítottam erre, és kissé
megdöbbentem. Sosem láttalak ilyennek.
— Még Nyárvidéken sem — néz rám. — Még a Tudás
Nagy Csarnokában sem Nemet intek.
— Nem, többnyire előretekertem azokat a részeket. Nem
tudtam elviselni, hogy Drinával lássalak.