Kettő

kutakodtam. Hogy milyen rosszul voltam, sárga az irigységtől,
amikor ahhoz a részhez értem, amikor Drinával kavart. De ez...
ez nem olyan. Valójában közel sem jár ahhoz. Az biztos, hogy
Drina gyönyörű — Drina mindig gyönyörű, még a legcsúfabb
és leggonoszabb állapotában is lélegzetelállító, vagy legalábbis
kívülről annak látszik. És biztos vagyok abban, hogy mindegy,
melyik évszázadban volt, legyen az a turnür 3 , vagy a rakott
szoknya korszaka, biztosra veszem, hogy akkor is csodaszép
volt. De az igazság az, hogy Drina halott, annyira halott, hogy
a gondolata, a látványa már nem igazán zavar. Valójában
egyáltalán nem.
Ami zavar, az Damen. Ahogy áll, ahogy a művészre néz, és
hogy milyen... milyen arrogáns, hiú, és ahogy el van telve
magától. Látszik rajta az a törvényen kívüli élet, ami nekem
tetszik, de nem olyan játékos, mint amihez hozzászoktam. Nem
annyira lógjunk-a-suliból-és-menjünk-ki-a-lóversenyre, hanem
sokkal inkább ez-itt-az-én-világom-te-pedig-tartsdszerencsédnek-hogy-benne-élhetsz.
Nézem őket. Drina illedelmesen ül egy egyenes támlájú
széken, az ölében elegánsan összekulcsolt kézzel. A ruháját és
a haját olyan sok drágakő, szalag és csillogó dolog ékesíti,
hogy bárki máson már nevetségesen festene. Damen mögötte
áll, az egyik keze Drina székének támláján nyugszik, a másik
az oldala mellett. Felszegi az állát, a szemöldöke ive hűvösen
fennhéjázó. Van benne valami, valami a pillantásában, ami...
nos... majdnem kegyetlen, még szívtelen is. Mintha képes
lenne megtenni bármit, bármibe kerüljön is, hogy megkapja,
amit akar.
És bár sokat beszélt erről az „előtte" állapotról, a korábbi
önimádó, hataloméhes önmagáról, egy dolog hallani, és
egészen más ilyen tisztán megjelenítve látni.
3 lószőr párnával kibélelt és így felpuffasztott hátsó szoknya rész az ülep
felett A 19. század végén nagyon divatos volt.