Kettő

— Para... hogyan — kérdezem, és érzem, hogy Damen
jelenléte épp mögöttem lebeg, az energiái a nyugodtból a teljes
éberség állapotába kerültek.
— Csak ...para. Csak ennyit mondok, de... basszus...
hallasz Meg fogunk szakadni. Figyelj, csak... uhh... mindegy,
küldtem képeket e-mailen, úgyhogy ki ne töröld anélkül, hogy
előbb megnéznéd. Oké Ever Ever! Hülye... nyamvadt...
telef...
Nagyot nyelek, és megszakítom a hívást. Érzem Damen
kezét a karomon.
— Mit akart
— Küldött nekem fotókat — lehelem halkan, a szemébe
nézve. — Valamiről, amit nagyon szeretne, ha megnéznénk.
Damen bólint, az elszánt elfogadás állapotába rendezi a
vonásait, mintha elérkezett volna a pillanat, amit várt, és most
csak elfogadja a katasztrófát, hogy lássa, én hogyan reagálok,
hogy lássa, mekkora a kár.
Kinyitom a weboldalt, a mailemet, figyelem, ahogy a kis
ikon forog, forog, míg végül megjelenik Miles e-mailje. És
akkor, mihelyt megjelenik, visszatartom a lélegzetemet, és
rákattintok — a térdeim elkocsonyásodnak abban a pillanatban,
hogy meglátom.
A képet.
Vagyis inkább egy képet a festményről. Akkoriban még
nem volt fotográfia, nem is találták fel még pár száz évig. De
akkor is ott van, ott díszlik előttem, és nincs vita, hogy ő az.
Ők. Együtt pózolnak.
— Mennyire rossz— kérdezi Damen. Teljesen mozdulatlan
a teste, a tekintete rajtam jár. — Olyan rossz, amire
számítottam
Rápillantok, de csak egy másodpercre, aztán visszatérek a
kijelzőre, nem akarom levenni róla a szemem.
— Attól függ, mire számítottál — motyogom, és eszembe
jut, milyen érzés volt, amikor Nyárvidéken a múltjában