Kettő

— Szia Miles — szólok bele. A vonalban zúgást, zizegést és
statikus zörejeket hallok, a szokásos tengerentúli telefonhívás
hangjait.
— Felébresztettelek — kérdezi vékony, távoli hangon. —
Mert ha igen, örülj, hogy nem vagy a helyemben. A belső órám
napok óta ki van akadva. Alszom, amikor ennem kellene, és
eszem, amikor... Jó, hagyjuk, mivel ez itt Olaszország, és a
kaja elképesztő, jóformán egyfolytában eszek. Komolyan. Nem
tudom, hogy csinálják, hogy mindenki állati jól néz ki emellett.
Nem igazságos. Pár napos dolce vita, én meg egy dagadt,
felfújódott izé leszek, és mégis imádom. Komolyan mondom.
Hihetetlen hely! Szóval, mindegy, hány óra van otthon
Körülnézek a szobában, de nem látok órát, így csak vállat
vonok.
— Ohm, korán van. Nálad
— Gőzöm sincs, de valószínűleg délután van. Elmentem
abba az állati klubba múlt este. Tudtad, hogy nem is kell
huszonegynek lenned, hogy ilyen helyekre járj, vagy ihass Én
mondom, Ever, ez aztán az élet. Ezek az olaszok tudnak élni!
Mindegy, ezt majd később, amikor hazamegyek, még el is
játszom neked, ígérem. Egyelőre, amennyibe ez a hívás kerül,
apám szívgörcsöt fog kapni, az biztos, úgyhogy a tárgyra térek.
Mondd meg Damennek, hogy beugrottam a helyre, amiről
Roman mesélt, és... halló Hallasz Ott vagy
— Aha, még itt vagyok. Kicsit szakadozol, de értem, jól
vagy. — Hátat fordítok Damennek, és eltávolodom jó néhány
lépést, főleg, mert nem akarom, hogy lássa a rémületet, amely
kiül a képemre.
— Jó, na mindegy, beugrottam a helyre, amiről Roman
folyton beszélt, valójában csak pár perce jöttem el, és meg kell
mondjam, Ever, volt ott pár nagyon para dolog. És komolyan
mondom, hogy nagyon para. Valakinek sok
magyarázkodnivalója lesz, amikor hazamegyek.