Kettő

— Nem hagyom, hogy veled is így legyen — fordul felém.
Felderül az arca, ahogy rám néz. — Minden nap ünnep lesz,
mostantól fogva. Megígérem.
De ugyan komolyan gondolja, pontosan úgy, ahogy mondja,
mégis nemet intek. Mert az az igazság, hogy amilyen elszánt
vagyok azzal kapcsolatban, hogy megtisztítom az energiámat,
és csak a jó, pozitív dolgokra koncentrálok, amelyeket akarok,
az élet még mindig az élet.
Ettől még kemény, bonyolult és nem kicsit zűrzavaros,
megtanulni való leckékkel, elkövetni való hibákkal,
diadalokkal és csalódásokkal, és nem minden nap buli. És
szerintem végre rájöttem, végre elfogadtam, hogy ez így
teljesen rendben van. Abból, amit láttam, még Nyárvidéknek is
megvan a sötét oldala, a saját árnyékszemélyisége, egy kicsi,
sötét sarok abban a sok tényben — vagy legalábbis nekem úgy
tűnt.
Damenre nézek, és tudom, hogy el kell mondanom,
gondolkodom, hogy eddig miért nem említettem, de akkor
megcsörren a mobilom, mi pedig egymásra nézünk, és
felkiáltunk:
— Találd ki! — Néha játszunk ilyet, hogy kinek erősebb,
gyorsabb a médiumi tehetsége, és csak egy másodpercünk van
a válaszra.
— Sabine! —bólintok, logikusan teltételezve, hogy a
nagynéném felébredt, látta, hogy üres az ágyam, és most
higgadtan nekilát kideríteni, hogy elraboltak, vagy a saját
akaratomból mentem-e el.
De alig egy másodperc töredékével később Damen így szól:
— Miles. — De a hangja nem teljesen játékos, és a
pillantása is aggodalmasan elsötétül. Kiveszem a telefont a
táskámból, és bizony, Miles fotója virít a kijelzőn, Tracy
Turnbladnak sminkelve, amint vigyorogva pózol.