Kettő

gondolkodom már így. Ha Avának igaza van, ha a hasonló
hasonlót vonz, és a víz megkeresi a maga útját meg minden,
akkor inkább Damen útját keresném, mint Romanét, és itt kell
elkezdenem. — Valószínűleg valami földalatti laboratóriumban
van, komoly biztonsági előírásoktól védett, ablaktalan
pincében, ahol több száz művészettörténész gyűlt össze, hogy
tanulmányozzák, hogy próbálják meghatározni, ki festhette, és
hogy kerülhetett oda.
— Gondolod — A távolba réved, nyilvánvalóan
szórakoztatja a gondolat.
— Szóval — mormogom az állára nyomott szájjal,
miközben az ujjaim a köntöse selyemgallérját babrálják. —
Mikor ünnepeljük meg a te születésnapodat És hogyan tudom
felülmúlni az ajándékot, amit tőled kaptam
Damen elfordítja a fejét, és felsóhajt. A sóhaj valahonnan
mélyről jön, és nem testileg, hanem érzelmileg mélyről. Teli
van bánattal és megbánással. A búskomorság hangja.
— Ever, ne aggódj a születésnapom miatt! Egyetlen
születésnapomat sem ünnepeltem meg már...
Tízéves kora óta. Hát persze! Az a borzalmas nap, amely
olyan jól kezdődött, és azzal végződött, hogy végig kellett
néznie, ahogy meggyilkolják a szüleit. Hogy felejthettem el
— Damen...
Kezdek bocsánatot kérni, de ő elhessegeti, hátat fordít, és a
Velázquez-festményhez lép, amelyen egy ágaskodó, fehér,
sűrű, göndör sörényű csődör hátán ül. A hatalmas, díszes,
aranyozott keret sarkát babrálja, mintha meg kellene igazítani,
bár világos, hogy erre semmi szükség.
— Nem kell elnézést kérned — mondja, még mindig nem
nézve rám. — Tényleg. Az évek múlásának feljegyzése nem
tűnik túl fontosnak, miután leéltél belőlük ilyen sokat.
— Velem is így lesz — kérdezem. Mindig nehézséget
okoz, hogy foglalkozzam a születésnapokkal, vagy ami még
rosszabb, észben tartsam, melyik napra esnek.