Kettő

Nyelek egyet, és felé mozdulok, az agyam egyik része azt
üvölti: mondd el neki! Mondd el neki, mi vezetett erre a
következtetésre valójában. Hogy mi történt Romannál, hogy
milyen sötét és beteg vagy!
Eközben a másik fele, az, amelyre hallgatok, azt mondja:
már így is elegei mondtál, ideje továbblépni! Az utolsó, amit
tudni akar, azok a gusztustalan részletek.
Damen a kezemért nyúl, és magához húz, megválaszolva
ezzel a kérdést, amelyet a szememben lát.
— Megbocsátok, Ever. Mindig meg fogok bocsátani.
Tudom, hogy nem volt könnyű beismerni mindezt, de
komolyan nagyra értékelem.
Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy itt a lehetőség, az utolsó
esélyem, hogy sokkal jobb, ha tőlem hallja, mint ha Romantól.
De amikor megszólalnék, végigfuttatja a tenyerét a hátamon, és
a gondolat elolvad, és csak arra tudok figyelni, hogy érezzem
őt, a lehelete melegét az arcomon, a szája lágy, majdneménntését
a fülemnél, a fejemből a talpamba áramló bizsergést és
forróságot. A szája rátalál az enyémre, kettőnk között lebeg a
folyton jelenlévő pajzs. De már nem utálom, egyáltalán nem
figyelek rá. Elhatározom, hogy úgy fogom megélni a dolgokat,
ahogy vannak.
— Akarsz Nyárvidéken csókolózni — suttogja csak félig
viccelődve. — Lehetnél a múzsa, én meg a festő, és...
— És olyan sokat csókolgatnál, hogy valójában sosem
fejeznéd be a festményt — húzódom el nevetve, de ő
visszahúz.
— De... már megfestettelek —mosolyog rám. — Az
egyetlen festményem, ami igazán számít. — Majd, látva a
zavarodott képemet, hozzáteszi: — Tudod, ami valahol a
Gettyben van.
— Ó, igen! — Felnevetek, eszembe jut a varázslatos
éjszaka, amikor olyan gyönyörűnek, angyalinak festett le, hogy
biztos voltam abban, meg sem érdemlem. De nem