Kettő

Huszonkilenc
Damen már ott van, mielőtt bekopoghatnék. De ő mindig
ott volt. És ezt szó szerintés átvitt értelemben is mondom. Ott
volt az elmúlt négyszáz évben, ahogy most is, mezítláb, nyitott
köntösben, és kócos haja őrülten vonzó. Nehéz szemhéja alól
les rám álmosan.
— Szia! — mondja reszelős, mély hangon, mint aki most
ébredt.
— Neked is, szia! — mosolygok rá. Elmegyek mellette, és
kézen fogva húzom magammal a lépcső felé. —Nem vicceltél,
amikor azt mondtad, mindig megérzed, ha a közeledben
vagyok, ugye
Megszorítja a kezemet, a szabad kezével pedig beletúr
csillogó loboncába, próbálja megzabolázni, valami formát adni
neki, de én csak rámosolygok, hogy hagyja csak úgy. Nagyon
ritkán látom így, álmosan, szakadtan, kissé ziláltan, és azt kell
mondanom, hogy tetszik.
— Szóval, mi a helyzet — Követ a különleges szobába, és
az állát vakargatva figyeli, ahogy csodálom a nagyon régi
holmikból álló gyűjteményét.
— Hát kezdetnek az, hogy jobban vagyok. — Hátat fordítok
Picasso nagyon komoly, róla készült festményének, mert
jobban tetszik a sokkal aranyosabb, nagyságrendekkel
szexisebb, valódi verzió.
A szemébe nézve hozzáteszem:
— Még nem vagyok teljesen és tökéletesen ott, de
határozottan jó irányba tartok. Ha tartom magam a
programhoz, már nem tart soká.