Kettő

Még lejjebb csúszom, és a lábamat átdobom Damenén.
Lelassul a lélegzetem, amikor elhelyezkedem az energiája
melegében.
— Haven annyira... nagyon előrehaladt. Úgy értem, hogy ott
az a kinézet, tudod Az a kísérteties, makulátlan, halhatatlan
külső. Még a gondolataimat is hallotta, amíg el nem zártam
őket előle. — Homlokráncolva csóválom a fejemet
— Kísérteties Így látod... így látsz minket — Dament
láthatóan nyugtalanítják a szavaim.
— Hát... nem igazán kísérteties. — Elhallgatok. Vajon miért
így fogalmaztam — Sokkal inkább... nem normális. Kétlem,
hogy a szupermodellek ilyen jól néznek ki mindig. Nem
beszélve arról, ha nő 5 centit egy éjszaka alatt, mint én. Azt
hogy magyarázzuk meg
— Ahogy nálad — feleli Damen összehúzott szemmel.
Sokkal jobban érdeklik a ki nem mondott szavak, mint amiket
kimondok. — Nevezhetjük növekedési rohamnak A halandók
között nem olyan szokatlan, tudod. — Próbál lazán beszélni, de
nem igazán sikerül neki.
Félrenézek a zsúfolt könyvespolcokra, teli bőrkötéses, első
kiadású könyvekkel, az absztrakt olajfestményekre, amelyek
legtöbbje megfizethetetlen eredeti. Tudom, hogy Damen nem
hagyja annyiban. Tudja, hogy van valami, de remélem, hogy
nem érzi, milyen komoly. Hogy csak kimondom a szavakat, s
úgy teszek, mintha érdekelne, de nem igazán foglalkozom az
egésszel.
— Es Utál téged, ahogy tartottál tőle — kérdezi
rezzenéstelen, mély hangon, egy kicsit puhatolózva.
Rálesek a csodálatos, gyönyörű teremtésre, aki az elmúlt
négyszáz évben szeretett engem, és szeretni is fog, mindegy,
hány baklövést követek el, mindegy, hány életet teszek tönkre.
Behunyt szemmel felsóhajtok, elővarázsolok egy szál piros
tulipánt, és átnyújtom neki. Nem csupán a halhatatlan
szerelmünk jelképe, hanem a fogadásunk nyertesének dija.