Kettő

És hirtelen egy régi, bőrkötéses könyvet egyensúlyoz a
tenyerén.
— Hogyan... — nézek rá zavart pillantással, leesett állal.
De ő csak mosolyog.
— Minden, amit Nyárvidéken képes vagy véghezvinni, itt is
megteheted, tudod Nem te mondtad De ez nem
manifesztáció volt, ahogy gondolod, pusztán telekinézis. A
másik szobában lévő könyvespolcról hoztam ide.
— Jó, de akkor is... — meredek a könyvre. Elképedek, hogy
milyen gyorsan előkerítette. Elképedek, hogy annyi mindent
tud, és mégis úgy döntött, hogy így él — szépen, kényelmesen,
de akkor is elég egyszerűen a szokásos fényűző, orange
megyei, parti szokásokhoz képest. Összeszűkült szemmel
végignézek rajta ismét. Látom, hogy ragaszkodik az egyszerű
ezüstláncon függő nyers citrinhez, ellentétben a Nyárvidéken
mindig viselt díszes aranyakkal és drágakövekkel, annak
ellenére, hogy megkaphat bármit, amit csak akar.
És nem tehetek róla, de azon gondolkozom, hogy talán
tényleg megváltozott. És talán már nem a régi Ava, akit
ismertem.
Elhelyezkedik a széken, leteszi maga elé a könyvet, és a
megfelelő oldalra lapoz. Az ujja követi a sort, ahogy
felolvassa:
— „Mindenkinek van árnyéka, és minél kevésbe testesül
meg az a személy a tudatos életében, annál feketébb és
sűrűbb... A pszichológia azt állítja, hogy amikor egy belső
szituáció nem emelkedik a tudati szintre, a külvilágban
sorsként történik meg ... tudattalanul gondot okoz, gátat vet
legjobb szándékunknak...", és így tovább. — Becsapja a
könyvet, és felpillantva hozzáteszi: — Vagy legalábbis ezt
mondja dr. Carl G. Jung, és kik vagyunk mi, hogy
megcáfoljuk — mosolyodik el. — Ever, az, hogy
kiteljesedjünk, és betöltsük a sorsunkat, az csakis tőlünk függ.
Teljes mértékben mi csináljuk. Emlékezz vissza, mit mondtam