Kettő

meg a vállamat. — Ja, és mindkettőben van egy pici mag a
másikból... — Fészkelődöm a széken, mert hirtelen felfogom,
hová vezet ez, és nem biztos, hogy követni akarom.
— Pontosan — bólint. — És hidd el, nem mások az
emberek sem. Például, mondjuk van egy lány, aki elkövetett
pár hibát... — néz a szemembe —, és nagyon lebecsüli magát,
úgy érzi, nem érdemli meg a szeretetet és a támogatást, amit
kap, és biztos abban, hogy egyedül kell csinálnia, a saját
elképzelése szerint kell kijavítania a hibáit, a maga módján.
Végül annyira a kínzója megszállottja lesz, hogy rengeteget
összpontosít a személyre, akit a legjobban megvet, minden
figyelmét rá irányítja, hogy... Hát, nyilvánvaló, hogy rád
utalok, és tudod, hogy végződik. Az a lényeg, hogy
mindenkiben megvan a sötétség árnya, minden egyes
emberben, kivétel nélkül. De amikor olyan erősen
összpontosítasz a sötét oldalra... Nos, ismét a Vonzás
Törvényénél vagyunk, vagyis hogy a hasonló hasonlót vonz. A
Roman iránt érzett szörnyű vonzalmad az eredmény.
—A sötétség árnyéka — nézek rá, mert hallottam pár
órával ezelőtt valami hasonlót. — Úgy érted, hogy... egy
árnyékszemélyiség
— Na, most meg Jungot idézed — nevet. Hunyorgok,
fogalmam sincs, ki az.
— Dr. Carl Jung — nevet Ava. — Ő irt az
árnyékszemélyiségről; alapvetően azt mondja, hogy a
tudattalan, elnyomott része a személyiségünknek, amelyet
mindenáron igyekszünk letagadni. Hol hallottad
— Romantól — csóválom a fejemet lehunyt szemmel. —
Mindig tíz lépéssel előttem jár, és alapvetően ugyanazt mondta,
amit te, hogy a szörnyeteg én vagyok. Ez volt az utolsó gúnyos
megjegyzése, mielőtt leléptem a színről.
Ava bólint, és behunyt szemmel felemeli egy ujját.
— Lássuk csak, tudok-e...