Kettő

— Ja, például —hunyorgok, és visszacsúszom a jó öreg,
ellenséges modoromba, esélyt se adva neki, hogy egy bunkó
közbevágás nélkül végigmondhassa a békeajánlatát.
De Ava, hűen a szokásos hozzáállásához, figyelmen kívül
hagyja, és folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.
— Megtanultam, hogy a mágia, mint a manifesztáció,
valójában csak az energia egyszerű manipulálása. De ahol a
manifesztáció általában az anyagot manipulálja, a mágia,
legalábbis rossz kezekben... — Elhallgat, és rám néz, a
pillantása azt üvölti: a te kezedben!, vagy legalábbis nekem így
tűnik. — Nos, ha nem helyesen gyakorolják, tisztességes
szándék híján az emberekei manipulálja, és itt kezdődik a baj.
— Bárcsak figyelmeztettek volna erre az ikrek! —
motyogom, és alig hiszem el, hogy őket hibáztatom, de akkor
is ez az igazság.
— Talán ők nem említették, de Damen biztosan, nem igaz
—A szemöldöke ívéből és felszegett állából látom, hogy egy
szavamat sem hiszi. — Ever, ha segítségért jöttél, amely,
tekintettel az időre és a körülményekre, feltételezem, hogy így
van, akkor légy szíves, engedd meg, hogy segítsek] Nincs
szükség kifogásokra, nem azért vagyok itt, hogy bármilyen
módon elítéljelek. Hibát követtél el, nem te vagy az első, és
bizonyos, hogy nem is az utolsó. És míg biztos vagyok abban,
hogy úgy érzed, a te hibád kiemelkedően nagy, kibírhatatlan,
annak ellenére, amit hiszel, ezek a dolgok mindig
visszafordíthatok, és gyakran közel sem olyan súlyosak, mint
hisszük. Vagy azt is mondhatnám, amilyennek engedjük őket
lenni.
— Ó, szóval most meg én hagytam, hogy így legyen —
kezdem. Nagyon könnyen és készen jön az ellenkezés, de nem
szívből, és gyorsan felemelem a kezemet, és elhessentem.
Felsóhajtok, és hozzáteszem:
— Tudod, akinek olyan gyakran van szüksége segítségre,
mint nekem, annak jobban kellene tűrnie, ha segítenek neki. —